Main menu
Nincsenek események

Előzmények

Sokat és hosszan gondolkodtam... Aztán csak arra jutottam, hogy kell nekem egy kis fogyasztású motor. Eleinte 125-ös endurókban gondolkodtam, majd bármiben ami 125-ös. Végül hagytam magam meggyőzni, hogy ha már 125, akkor kell a variátor által nyújtott többlet szolgáltatás. Az ami miatt a Piaggio Free 50-es robogómmal olyan helyekre jutottam fel tavaly Tomi barátommal és Peti fiammal, ahová többeknek még normál enduróval is csak nehezen szokott sikerülni. És ismerjük be... ezt a többletet nem én adtam az 50-es motornak (ami lehet, hogy 70-es... nem tom, én 50-esként vettem, de a 6 literes fogyasztás csak jelent valamit...). Szóval azt a többletet, ami felrepített bennünket a Nagy Biharra - azt tuti, hogy a variátornak volt köszönhető.

Szóval: kell nekem egy 125-ös, veriátoros gép... Elsődleges szempont legyen a terepképesség és a fogyasztás... (Igazából a Honda Innova is sokáig játszott, de a harmadik szempont hamar kiütötte: drága). Na, ekkor került képbe a liberty. Több libertym volt már... és igazából egyiket se szerettem... ;) És ugye, az igazán hülye ember a saját hibájából sem tanul - így elkezdtem nézegetni a Libertyket. Kiderült, hogy 2005-ben volt valami nagy váltás, új, pörgősebb blokk meg ilyenek... A szerelőm szerint az nem nekem való, nézzek valami előttit. így aztán hagytam, hogy az orrom elől elvegyék a már 199e-re lealkudott gépet valahonnan messzi északról. Lecsaptam egy, a közelben hirdetett, honosítható gépre. Ha nincs rossz állapotban, elhozom... 150e. Nem alkudtam, ennyiért biciklit szoktunk venni... elhoztam.

Tökre egybe volt/van. Szép, a hangja is... Gyorsan mentem vele pár kört segédmotornak álcázva... a viselkedése is bejött. Mondjuk az úgynevezett töltéstesztemen nem szerepelt valami fényesen, de átment. A töltéstesz azt jelenti, hogy van egy ösvény a közelben, ami a töltésoldalán visz át. Viszonylag hosszú és meredek. Ennek a közepén megállok a motorral, aztán ha sikerül vele ott elindulnom, akkor jöhet a MopedRally... ;) Persze a legtöbbször már azzal is beérem, hogy ha lendületből sikerül felmennem rajta (ilyen volt a Babetta és a Piaggio Bravo is), de jobbak tényleg félútról is elindulnak (pl. a Piaggio Free - akár egy keréken is...). Na, a liberty nagyon kedvtelenül, de megindult és nyögve nyelve, de felment. Többre számítottam. De az országúton mutatott 90 feletti utazója végül meggyőzött: jó lesz az.

Elvittem névre íratni... 106e lesz... Pfuuujjj... aztán kiderült, hogy 84e-ből is kijöhet, mert volt még rajta külhoni műszaki... Ti tudtátok, hogy ez ennyit jelent?

Liberty bevetésen

Péntek délután (2018.10.05.) szóltak, hogy el lehet hozni a gépet. Elhoztam. És ha már itt volt, és a nap is sütött... feldobtam, hogy mi lenne, ha elmennék vele a Pádisra megnézni, hogy mi van arra... Semmi ellenállás... csak a fiúknak nem tetszett, akikkel most vasárnapra egy hárdosabb endurózást beszéltünk meg. De az az igazság, hogy a Liberty jobban vonzott, úgyis az endurós időszak jön, a Pádison meg már egyre nagyobb a hideg. Szóval elkezdtem összeszedni a cókot és a mókot. De hova teszem ezt a "sok" cuccot? A Liberty sisaktartója nagyon jelképes - a legnehezebbeket odapakoltam (szerszámkészlet, pótbelsők meg ilyenek), de csak vissza kellett raknom a hátsó dobozt, amit a gyári igen gyenge felfogatás után a megvásárlás után azonnal leszedtem (mielőtt magától letörne...). Szóval hátra raktam a legkönnyebb dolgokat. Ha jól rémlik, akkor max. 5 kg volt a gyári útmutatóban írva. 1 kg a sátor - a legkisebb, amibe még beférek. Nagyon utálom, de ha nem lehet nagy a tömeg. A legkisebb hálózsákom, alig nyom fél kilót - el tudod képzelni... egy vékony pléd, ha mégis fáznék. A felfújható derékalj 0,8 kg... Némi váltó ruha (póló, zokni, széldzseki). Szerintem az 5 kb-ot meg se közelítettem, de azért a biztonság kedvéért egy spaniferrel átkötöttem az egészet, hogy ha letörne, ne hagyjam el... Felvettem még a kedvenc hátizsákom is, hátha letörik és át kell pakolni... üresen.

Reggel útnak indultam, majd pár méter után visszafordultam. Csak jó lenne egy kis pótbenzin - a lábnál elfér egy kisebb 5 literes kanna - annyi benzinnel meg megduplázzuk a hatótávot. Plusz a farmeres térdemnek jól fog még jönni egy térdvédő. Na, go újra.

A Szeged-Nagylak-Arad távon már-már meggyőztem magam, hogy ez nem az én motorom. Iszonyat ellenszél fújt és bizony a kis 125-ös blokk full gázon se bírt 80 km/h fölé menni. Az is furcsa volt, hogy kb. félgázig érezhetően gyorsul, aztán semmi... Na, mindegy - feszítettem és haladtunk.

Lipován megtankoltam - kb. 4 literes fogyasztás jött ki... azta!! Ez durva. Aztán Capruta után letértem, átvágni a Zarándon. Jól indult az út, kellemes kis aszfalt csík. Új a burkolat - csak úgy faltam a kilométereket. Grosii Novi után valahogy elveszítettem a fonalat. Az aszfalt átment murvába, majd a murva is elfogyott és jöttek az erdei közelítő utak. Keskenyek, sziklásak, vízmosottak... de a kis aggregátor nyugodt duruzsolással csak falta a kilométereket.

Kezdtem megszokni. Éreztem én, hogy valahogy jobbra kéne tartani, de valahogy mindig balra vittek a még elfogadható minőségű ösvények... Így nem is nagyon csodálkoztam, amikor egyszer csak befutottam Paluseni-re. Ahhoz képest, hogy Gurahont volt a cél... nem is olyan rossz. Innen aszfalton mentem tovább. Gurahonton nem is lassítottam. Tankolni Várfurile-n álltam meg, az kb. hasonló táv volt, mint az előző, de pont egy literrel kevesebbet tankoltam, így most 3.4 lett a fogyasztás. Ez már nem rossz. És bizony a motor kedve is megjött, ahogy a hegyek árnyékban megcsappant az ellenszél.

A még mindig épülő úton vágtam neki Belényes irányába. Igazából fura ez az útépítés, mert múltkor, amikor arra jártam, ennél jobb volt az állaga... ;)

Közben aktívan törpöltem, hogy mi legyen a menetrend. Jó lenne felmenni a Nagy Biharra, de innen hátulról ezzel a motorral nem sok esélyem lenne... Akkor előről. De ha felmegyek előről, akkor onna csak ide hátra tudnék lejönni és akkor ennyi lenne a túra? Na, neee.... akkor a Nagy Bihar majd később... és már túl is vagyunk Stei-en.

Gyerünk a Pádisra, ott úgyis van mindig sok-sok ember... majd keresek valami magyar bandát és valahogy túléljük az éjszakát.

A leágazás előtt még tankoltam, nem egész másfél liter (ez 3.3-as fogyasztás), hátha holnap még jól jön az a kis benya... Pietrosea-n vettem egy kis kaját és vizet, hogy nehogy éhen haljak aztán, na...

A szerpentinen tökre jól teljesített a kis gép - kb. autós tempóban haladtam vég. Nem nyögött - simán vette az akadályokat. Felérve a fennsíkon - egy darabsátor se... átmegyek a másik sátor helyre, ott sincs senki. Na, fenne... - ezek tudhatnak valamit. Ha most megfordulok, akkor 10 órára még akár haza is érhetek...

De egy frászt!

Sátrazni jöttünk vagy mifene? Szépen kipakoltam és felállítottam a sátrat - nem hoztam sátor alá ponyvát, így figyeltem, hogy jó helyre tegyem, nehogy valami kiszúrja a matracom... ;) Jó helyre tettem. Kicsit sétáltam a környéke, lőttem pár képet... Aztán megpróbáltam tábortűzet rakni, fát nem hoztam, de találtam pár elszórt hulladékot. Nem mondom, hogy vidáman duruzsolt a tűz, de kb, 20-30 percig tuti, hogy füstölt rendesen... és szép lassan lebukott a nap is. A nappal együtt a meleg is eltűnt. Lezártam a motort, elrendeztem a dolgokat - egy husángot a sátor bejáratához tettem... Tuti, ami biztos alapon és bevonultam aludni.

 

A sátramról azt kell tudni, hogy tényleg a legkönnyebb kis túra sátor McKinly Endro sátor - egy személyes, de igazából inkább fél... Nincs egy kilogramm se, de piszok alacsony. Leginkább csak bemászni lehet bele, aztán nagy mozgásra nincs lehetőség. Felülni, vagy térdelni ... felejtsd el. Maximum forgolódni lehet. A lábnál max. 40 cm a magassága, fejnél sincs 80 cm se. És reggelre annyira kicsapódik a pára, hogy ha megrázod a sátrat, akkor a reggeli fürdésen is túl vagy. De valamit, valamiért.

A hálózsákom 15 fok környékén komfortos... 10 alatt már reszkír. Ezért is hoztam a vékony plédet... de legalább könnyű. Azért tuti, ami biztos, csak a cipőt vettem le - és a hálózsákra már indulásnál ráterítettem a plédet is. Nem volt melegem. De ami ennél sokkal jobban zavart, azok a zajok...

Közel aludtam a patakhoz és ha az csörgedezik, nem zavar... De ez össze-vissza csörgedezett, semmi szabályosság a hangjába. Pont olyan zajok szűrődtek be, mintha egy medve állna meg néha a patakban és az ő mancsát próbálni kikerülni a víz. Aztán rákezdtek a környék kutyái is... - szagot fogtak. Csaholtak rendesen, de érződött a hangjukból, hogy nincs meg a konkrét áldozat, a hangjukkal csak jelezni akarják valakinek vagy valaminek, hogy ne gyere erre, itt vagyunk. De ha mondjuk én medve lennék és ezt hallanám, akkor pont a patak mentén sétálnék tovább... - és újra lehetett hallani, ahogy a mancsot kerüli a víz... Na, aludjunk!

Alszunk, de most meg mi ez a motozás... hogy a fenébe lehetek ilyen hülye, hogy még egy kis bicskát se hoztam magammal... hihetetlen, hogy mennyire felkészületlenül tudok neki vágni egy-egy útnak... És már megint matat valami a környéken... De mi? Rá kéne ordítanom? Még szerencse, hogy hoztam medvesprét.

De hova is tettem? A bukóba... kihámozom a kezem a hálózsákból... kitaperolom a bukót. Nincs benne semmi... Taperolok tovább - jó nagy zajjal, hadd hallja az a maci, hogy konkurenciára akadt (igazából, ha a sátrat nézi, tényleg nagy is lehetnék...) Na, meglett... tök jó. De vajon, hogy kell ezt használni? Van rajta valami gyerek zár, mondták nyáron a gyereke... Na, lámpám sincs... mert azt minek? Van nálam telefon, de mivel annak 7%-on állt a töltöttsége, kikapcsoltam... most meg nem találom, mert sötét van... ugye...

Na, jó tényleg hagyjuk - jöjjön az a kurva medve oszt feldugom neki a sprét kúp helyett. Aludjunk... alszunk...

De mi a fenéért fázik a lábam?? Kicsit megmozgatom az ujjakta - hátha segít a vérkeringés... Nem segített - tényleg fázik. No fene - érzem, hogy a sátor belseje már nedves - mostantól csak óvatos mozgás, mert jön a zuhi... meg keresem a motoros kabátom és megpróbálom óvatosan lejuttatni a lábamra. Ez nem könnyű, mert nincs hely és ami van az is vizes... valahogy leért. Próbálom a hálózsákon keresztül lábbal kitapogatni a kabát helyzetét. Hosszas küzdelemmel elérem, hogy mindkét lábam bebújjon a kabát egyik újába - legalább félig. Közben egész jól kimelegedtem. De lábam fázik. Na, mindegy - ennél többet nem tudok érte tenni - a legmelegebb cuccomba van burkolva... - csak nem lesz baj... Aludjunk... Alszunk...

De most meg a fejem fázik - előbányászom a széldzsekit, még jó, hogy bekészítettem azt is... Felveszem, ne ezt se könnyű, főleg úgy, hogy a hálózsákból se tudok kibújni... sikerül. A széldzsekinek van kapucnija - szuper. Alszunk... a medvét már rég leszartam - fázik a lábam... kit érdekel ilyenkor egy medve??

Egyszer csak felébredek. Nincs meleg, de alapvetően voltam már hidegebbe is... sötét van... legalábbis, addig, amíg az egyik mozdulatnál le nem csúszik a szememről a hálózsák kapucnija... Jééé - világos van... Nézem az órám. Vagyis nézném - azt is otthon hagytam. De, jéé - megvan a telefon - ez nyomta az oldalom... Bekapcsolom.... 6%... de van nálam powerbank. Hét óra harminc... akár fel is kelhetnék... De tényleg... Óvatos mozdulatokkal hagyom el a sátrat - nem akarok vizes lenni. Kirakom a két cipőt és szépen kimászok a sátorból... négykézláb... Figyelve, a lábam a cipőbe érkezzen. Alig bírok felállni... öregszem. Állok. Szuper. A motor is megvan...

Sőt látszik, hogy a szemben lévő domb tetejét már a napfény is elérte. Zsebre a powerbank és a teló - irány a fény! Mert a Pádisra járok tudják, ahol fény van, ott meleg is.

És valóban - kint sütkéresztem vagy félórát a napon. Jól esett. Csináltam pár képet. Például a sátram láboldali végéről, ahol konkrétan állt a jég... nem csoda, hogy fázott a lábam - de vajon miért nem a téli hálózsákom hoztam? Ezt már soha nem fogjuk megtudni...

Aztán pár kép a környékről, hiszen olvastam az okos fényképezős tankönyvekbe, hogy a legjobb képek vagy reggel, vagy este készülnek, mert ilyenkor jók az árnyékok... - ezt mondjuk nem értem, de rajtam nem múlik, csinálom a képeket. Csippan a telefon, hogy nagyon alacsony a töltöttség... feldugom a powerbankra - az élet szép. És süttetem a hasam. A sátor még árnyékba...

Na, illenék csomagolni.

Felcihelődök és elindulok, neki a napnak. Alig látok valamit... De végül csak vissza találok. Nézem a telfont 5% és nem töltődik... igazgatom a kábelt meg minden, de semmi. Ez bizony megdöglött. Gyorsan kikapcsolom... akkor se gps, se lámpa, se telefon, se videó, se fényképező gép... na, szépek vagyunk... Csak kellet volna egy szivargyújtós töltőt is hoznom...

Csomagolok. Jól haladok. Kész.

Indítok - elsőre indul. Szépen jár, hagyom kicsit járni - aztán a lovag közé csapok. Doda Pillii felé indulok - teszek egy kört és úgy megyek át a Biharra.

Jó az út, kellemesen murvás. Eleinte figyelek, hogy ne nagyon rázódjon a doboz hátul. Majd egyre kevésbé. A szokásos nyomon érkezem meg Gárda de Sus-ra, ahol újra tankolok nem egész másfél litert... ez is kellhet még. Próbálok telefontöltőt szerezni, nem sok sikerrel... Útközben egy-egy szép képért néha bekapcsoltam, de aztán azonnal ki is... talán kibírja hazáig.

A Nagy Biharra nem a szokott úton megyek le, kicsit előbb - jó út, aszfaltos. Felvisz a hegyre, a nyaralókhoz. Egyre közelebb kerülök a szélerőművekhez, de akárhogy igyexem egy hegyháton nem tudok átkelni, pedig a végén már egészen vad helyeknek is nekimentem... közben szép lassan haladok előre is. Addig-addig ügyeskedtem, amíg egyszer csak a Biharra felvivő úton kötöttem ki. Ismerős. Azonnal megismertem.

Na, akkor irány a hagyományos murvás nyom... Nyomom... 40-50 stabilan felfelé. Ez nem rossz. Eméxem, hogy a Simsont néha még egyesbe is vissza kellett tenni annó... Viszont a csúcsra vivő kaptató vége megfogta a technikát. 2-3 m-t tolni kellett. De a robogót nagyon könnyű tolni. Teljesen más, mint a normális motorokat. Ezek a kis dögök szinte végig húzzák az ember. Igazából nem is tolod őket, hanem leszállsz és mellette mentve felsétálsz. Pár csúcs fotó - és irány a túloldal.

Nem-nem. Nem a nagyon sziklás, hanem a kevésbé nagyon sziklás... arról ismerek egy letérőt. És már évek óta tervezem, hogy átmegyek ott Nucet felé, tuti, hogy van út - már többször szemeztem vele, de még soha nem szántam rá időt. Na, majd most.

Lefelé iszonyat volt a nyom. Mind a két féket keményen kellett használni és bizony a Liberty első teleszkópja minden nagyobb bukkanónál fel-fel koppant. Nem szeretem az ilyen zajokat - de ha kell a fék, akkor kell. Leértünk - még élünk. És itt a következő kihívás - a szembelévő feljáró se túl barátságos, neki küldöm a terchnikát - minél magasabbra jutunk, annál kevesebbet kell gyalogolni... - hát kb. 10m maradt. Majd kiköptem a tüdőm, mire felértünk. Kondizni kéne - de komolyan...

De innentől kezdve már barátságos volt a terep, már ha barátságosnak lehet nevezni azokat a lejtőket, ahol az ember önként soha nem menne le .... fel meg ugye nem is bírna. Haladtunk, mert olyan még soha nem volt, hogy valahonnan ne lehetett volna lemenni... ugye... ;)

Végül Nucset helyett kicsit fentebb értem ki, egy bányába... Jé... ez az a bánya, amiről Skalp bácsi mesélte, hogy a Bihar kapuhoz haladve nem engedték át... Jajj... én nem akarok itt vissza menni!!! Reméljük, hogy nem lesz kapu... Mázlim van. Nincs kapu.

De van sorompó. Az embör hosszan magyarázza, hogy lazárt terület... én nézek rá bután - nem esik nehezemre. Majd megegyeztünk, hogy Stei tényleg a sorompó túloldalán van. Átenged... és már nincs előttem több akadály - irány Salonta, aztán Szeged.

Konklúzió így 700 km után? Hát az még nincs...

De úgy érzem, hogy az endurózás egy jó alternatívája a tereprobogózás... mert ugye ahol az állat endurósokat lelövik, ott az eltéved, szegény kis robogósokat inkább csak útbaigazítják...