Main menu
Közeledő eseményeink közül kettő, többi az eseménynaptárban:
Bálnatúra (2019. Jul. 13. - 2019. Jul. 19.)
Közeledő eseményeink közül kettő, többi az eseménynaptárban:
Erdélyi MopedTúra (2019. Jul. 27. - 2019. Aug. 1.)

 

Péntek délután 3 óra körül eszembe jutott, hogy idén még nem is ültem motoron… Ez tarthatatlan.

Megnéztem az időjósok, mit prognosztizálnak a hétvégére és mellbevágott az infó: vasárnap kiadós havazás várható. Akkor nincs más hátra, mint előre: holnap. Gyorsan előkerestem a garázs mélyén megbúvó téli motoros gatyámat, a eső álló betét is bele cipzároztam, csak előtte ki tessékeltem belőle a tanyát vert poloskákat… :) Ekkor tűnt fel, hogy a Liberty 125-re még senki nem szerelte vissza a HCC HÓ-n letört rendszámot. Lesz itt baj – közben besötétedett. Ez már reggelre marad.

Feldobtam a facebookon is a túra 5letét, hátha akad valami elmeroggyant.

 

A pontos Google térképet itt találod.

Végül szombaton egyedül vágtam neki az útnak. Rendszám a helyén. Meleg gúnya rajtam. 7 óra után már faltunk a kilométereket. Az aszfalt kicsit deres volt, de az összes fékpróbám tökéletesen hozta az elvárt tapadást, így nem volt mese: full gáz. Ettől nem kell megijedni – ez alig jelent valamivel többet, mint 80 km/h.

Makó határában már elég sokat gondolkodtam azon, hogy vissza kellene fordulni… Hát hülye vagyok én? A külső hőmérséklet valahol a mínusz és a plusz határán – ez azt eredményezte, hogy ha ki mertem fújni a tüdőmben felmelegedett levegőt, akkor az a pleximre átláthatatlan pára réteget vont. Ha kicsit felnyitottam a bukót, hogy legyen szellőzése, akkor kb. két perc alatt – szó szerint – az arcomra fagyott a mosoly. Volt már arcüreggyulladásom – nem vágytam rá. Végül rájöttem, hogy ha belülről letörlöm a párát, akkor annak kell kb. 3-4 perc, hogy újra képződjön. Így aztán sűrűn kirángattam a balkezem a kellemes muffból és törölgettem. Ennek az lett a következménye, hogy most már rugalmas széles mosollyal az arcomon konstatáltam, hogy kezd lefagyni a bal kezem…

Egy szó, mint száz. Úgy döntöttem, hogy Makón veszek egy maszkot – mert azt persze, hogy nem hoztam és megpróbálom úgy folytatni az utam. Mivel szombat volt – így az első nyitott boltnál megálltam: Lidl. Itt néha lehet fura dolgokat kapni. Hátha.

Végül egy kis péksüteménnyel, egy munkás kesztyűvel és egy kellemes női nyaksállal megpakolva tértem vissza a parkolóban hűségesen várakozó robogóhoz.

A sál király. Nem csak a torkomnak, nyakamnak nyújtott kellemes védelmet, hanem az orrom fölé húzva – bizony a teljes arcomat védte. Most már kicsit nyitottabb szellőzéssel is tudtam menni. Az eddig durván ködösnek tűnt táj kezdett formát, alakot ölteni… ;)

A határ előtti kútnál megtöltöttem a tankot és áttértem a csomagból a téli motoros kesztyűre, mert muff, ide muff oda… - na, értitek …

Úgy éreztem, hogy jól haladok, így csak kicsit lepett meg a tény, hogy a Világosi váraljához érve kerek 10 órát mutatott az órám. Na, akkor ezt se nézzük meg.

 

 

(Az volt a tervem, hogy ha nagyon szarul érzem magam, akkor felmegyek a várhoz – csinálok pár képet és a túra kipipálva… De jól voltam.)
Felhívnám a figyelmeteket a rendszámból kiálló csavar nyújtotta esztétikai értékre…

Az út nem volt rossz. A táj hófoltos, két szélét a ledúrt hókupacok szegélyezték, közvetlen mellettük az olvadékból képződött jégen csillant meg néha-néha a köd mögül elő-elő tűnő nap gyenge sugara. De az úttest belső része teljesen járható volt. Semmi csúszás vagy ilyesmi – tényleg meglepően jó volt. Oly annyira, hogy valahol hagytam magam elcsábítani a környező táj szépségének és megálltam harapni pár falatot.

 

Tankolni Gurahontnál álltam meg, a már jól ismert kúton. Figyelnem kellett a részletekre, mert csak halvány sejtelmem volt, a pénztárcám hátuljába megbújó ron-ok számosságáról. Szóval: bankkártya for ever. (A liberty fogyasztása: 3,2-re jött ki…)

A hó egyre markánsabban húzódott rá a mellettem elterülő tájra. Hiába – ez itt már a hegyek birodalma. De mázlim volt ezzel a szombati nappal. A forgalom szinte nulla – szinte olyan volt, mintha egyedül járnám a világot. Bár, ahogy a nap jobban elő tudott bújni, mintha az autók száma is kezdett volna emelkedni. Még elég messze jártam a Pádistól. Kezdtem félni, hogy mire odaérek vége lesz ennek a napos időszaknak… Növeltem a sebességem… Most már nem engedtem 90 alá futni a mutatót. Így néha kellemetlenül nagy sebességgel csapódtam bele a váratlanul megszűnő aszfaltmentességbe… ;) De az élet szép.

Végre lekanyarodtam a Vaskőfalvára vivő útra. Itt készítettem a fejlécben látható képet. (Azon is láthatjátok, hogy valóban csak az út legszéle rejtett magában veszélyeket, a többi elsőosztályú és most ne gyere nekem a gumi hőmérsékletével…)

A falu közepén egy rendőr még ram kacsintott látva az útirányt: irány a Pádis!

Na, ezeket az utakat már kemény hóréteg fedte. Nyomvályúsra kijárva. Szóval itt max. 20-szal tudtam araszolni és közben nagyon bíztam benne, hogy nem fog szemből jönni senki. Mázlim volt. Nem jött… ;) Bár ennek lehet, hogy nem is a mázli volt az oka?? (Egy kisebb quados csapattal találkoztam csak.)

 

Szépen haladtam. Érdekes volt, hogy Boga telep után kezdődő mered

 

ek szerpentines részen sokkal jobban volt takarítva az út, mint eddig. Most már néha 30-cal is mertem menni, de a meg-megcsúszó kerekek miatt inkább maradtam a biztos 20-asnál. Ahogy fentebb értem, egyre vastagodott az utat borító hó vastagsága. Néhol olyan részre tévedtem, ahol nem volt összetömörödve az előttem járók súlya által, ilyenkor jól elkapartam, majd leszállva visszarángattam a tömörebb részekre, ahol hosszan kereshettem azt a fordulatot, ahol még nem pörög ki a kerék, de már tol… mert ha kipörgött, akkor leásott és kezdődött elölről. Egy szemből érkező dácsiás hatalmas győzelmi jellel jutalmazta munkámat… Jól esett.

Mindenesetre áldottam az agyamat, amikor motorválasztásnál a kis liberty mellett döntöttem… Nagy enduróval tuti, hogy nem fogtam volna meg azokat az esésnek induló mozdulatokat, amiket most szinte észre se vettem… A lényeg: esés nélkül értem fel a csúcsra. Sok időm nem volt – kis pihi, kis séta a méteres hóba (ez pontosan 10 lépést jelentett 5 perc alatt), pár fotó… egy hóangyal és goooo – mert a nap elkezdett lebukni.

 

A visszaút se igazán tartogatott meglepetéseket – a liberty motorfékje szépen tette a dolgát, a robogókra jellemző hátsó fék meg tökéletesítette azt. Az elsőt meg se néztem. ;)

Igyekeztem, hogy a híresen rossz román mellékutakat még világosban magam mögött tudjam és sötétbe lehetőleg már csak a frissen felújított Békéscsaba-Szeged út maradjon.

Ez csak részben jött össze, mert a méhkeréki határátkelőt már-már sötétben léptem át. Itt megálltam és a dobozban elhozott meleg ruhákat mindet magamra vettem, mozogni alig tudtam utána, de legalább melegem volt. Konkréten még izzadtam is. Sarkad környékén ért utol az igazi sötét.

Kénytelen voltam elővenni a régi pannóniás korszakra jellemző technikát. Lassan mész, magad elé eresztesz valakit, aztán rátapadsz és az ő lámpája fényével mész tovább… Nem-nem. Nem az volt a baj, hogy Libertynek szarul világít a lámpája… a gond az volt, hogy a lehűlés miatt ismét piszokul elkezdett párásodni a sisak plexije… Így bizony néhol vakon követtem az előttem világító két lámpát – nem volt túl jó élmény… :)

Békéscsaba után fokozódott még a helyzet… Arra lettem figyelmes, hogy Star Warsból ismert Solyommal épp egy hiperugrást hajtunk végre. Elkezdett havazni. :)
Na, nem részletezem – túléltem. Jó volt … kár lett volna kihagyni.

Többen kérdezték, hogy és ebbe mi a jó?
Hát kérlek alássan: minden. Leginkább az számít, hogy eldöntesz valamit és megcsinálod - valahol itt kezdődik az élet. Bár tény, hogy tölthettem volna ezt a napot is a meleg kályha mellett... de miért is lett volna az jobb?
Konkrétan semmi bajom se lett - nem fáztam meg, nem törtem magam össze... a motor is csak egy mosást igényel... és egy rakás élményt kaptam. Kell ezt magyarázni?

Uff.

taki