Main menu
Nincsenek események

Úgy döntöttünk, hogy a nagy gazdasági szarság következtébe kénytelenek vagyunk megválni a frontéránktól. Nem egészen két éve 650eFt-ért vettem, majd hamarjába rá is költöttem a vételárat még egyszer, mikor is eljutottunk arra a szintre, hogy bármikor-bárhova el merjek vele indulni. Szóval ezek után volt képem meghirdetni 800e Ft-ra. Természetesen egy száll érdeklődő sem volt, de mivel tényleg nem használtuk a kocsit és csak állt a garázsba, így a vége az lett, hogy levittem az árát 590e-re. Mondanom sem kell, hogy azonnal jöttek az érdeklődők, alig győztem őket elhajtani… ami mondjuk nem is volt olyan túl nehéz, hiszen csak szépen és őszintén kellett beszélnem a gépről. Valami elképesztő az emberi naivitás, egy 18 éves terepjárótól azt várnák, hogy hibátlan és karcmentes legyen – ja és úgy mellékesen ingyenes. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy 5 olcsóbb gumi a gépre kb. 200e Ft…) Na, mindegy – szóval a nagy-nagy őszinteségem ellenére is úgy tűnt, hogy elviszik a frontérát. Így aztán kénytelen voltam kitalálni egy mindenki által elfogadható érvet, hogy mégis maradhasson.

Így jött az ötlet: menjünk el családostól a közeli Pádis fennsíkra egy hosszabb hétvégére és ha ezen pár nap alatt úgy tűnik, hogy a gyerekek is élvezik, akkor augusztusba majd egy hosszabb időre is… Ehhez természetesen feltétlen kell a megfelelő szállító eszköz is. J

Gyorsan felhívtam a vevőt – mégsem eladó a kocsi. Komoly csalódással a hangjába váltunk el.

Gyorsan előkészítettük a túrát:

Megcsörgettem egy-két olyan havert, akik már valamilyen szinten szokva voltak a takiféle hirtelenséghez – jelezve neki, hogy holnap után indulnánk Romániába… Jönnek-e? Végül Kardos Robi barátomék mondtak csak igent, de a gyerekek számát is figyelembe véve máris 9 főre hízott a csapat. Mivel a fennsíkon ilyenkor még elég hidegek a hajnalok, sokat hezitáltunk, hogy hogyan tudnánk kicsit komfortosabbá tenni az éjszakákat… elkezdtem nézni a sátras utánfutós hirdetéseket. Veronika ezt látva emlékeztetett arra az apró tényre, hogy nincs pénzünk és úgy mellékesen megjegyezte, hogy a Peti osztálytársáék udvarában látott egy ilyet állni. Megkérdeztük – hajlandók kölcsön adni a Skif M1-es futót erre a pár napra, csak előbb még műszakit kellett rávarázsolni. Varázsoltunk rá.

A pakolás gyorsan és egyszerűen ment – Veronka intézett mindent. ;) Robiék a nagy meleg miatt pénteken hajnalban indultak, mi úgy döntöttünk, hogy inkább délben indulunk, így a gyerekek délutáni alvásideje is a kocsiútra esik – annyival kevesebb gond lesz velük. És tényleg – meglepően egyszerűen és gond nélkül  tettük meg a 250 km-t.

A Dévai útról lekanyarodva (Belényes után) meglepődve tapasztaltuk, hogy a Pietroasa-ra vivő aszfaltcsíkot teljesen lecserélték. Első osztályú simaságon gördültünk be a faluba, sőt! Még a Boga telep irányába vivő makadám út első pár kilométerére is jutott a friss aszfaltból. Persze azért nem kell túlzásba vinni, így az út nagy részét a már jól kiszélesített, de azért a gödröktől egyáltalán nem mentes makadámon kellett megtennünk.

A fennsíkon Robiékat megtalálva mi is „sátra” vertünk. A skif-es sátor felállítása hihetetlenül gyorsan és egyszerűen zajlott, az egész nem tart 5 percnél tovább – még ilyen rutintalanul sem, mint amilyenek mi voltunk. Belül nagyon kényelmesen elfért 3 gyerek és két felnőtt.

Favágás, tűzrakás – kajálás… beszélgetés… kb. ezzel telt az első este.

Másnap reggel a frissesség miatt a Kardos család kicsit korábban kelt. Nálunk Teodórát 9 után is csak hosszabb unszolással lehetett felkelésre késztetni.  Átcuccoltunk a frontérából és abba ültünk be mind a 9-en: irány a Szamos bazár.

Egészen az erdő széléig sikerült négy keréken eljutnunk – bár az út minősége itt már néhol elég rossz volt. A gyaloglás első pár méterén úgy tűnt, hogy a gyerekek is élvezik a dolgot. Egészen jól haladtunk. A meredekebb részekre érve az anyukák már néha-néha túlzásba vitték a palánták féltését… ezt a gyerekek is jó néven vették és egyre gyakrabban kéredzkedtek fel a szülők kezébe, nyakába, hátára… hasára. Szóval mikor a barlang bejáratához értünk már tisztán látszott, hogy Kardosék nem fogják bevállalni a barlangtúra - a Takácsék meg természetesen a sátorban hagyták a lámpájukat, így sok esélyül nekik sem lett volna… Szóval úgy döntöttünk, hogy a kis csapatnak épp elég volt ez a rövid túra – fordultunk és sétáltunk vissza a kocsihoz. Persze azért nem kell ezt nagyon negatívan megélni, mert alapvetően jól éreztük magunkat és a társaság és a táj is nagyon kafa volt.

Visszaautókázva nekiálltunk az aznapi vacsora elkészítéséhez: lecsót készítettünk. A tűzrakást a férfiak vállalták, a nyersanyagok előszítésében inkább a lányok serénykedtek. Pár perc – vagy óra?  - múlva már kellemes lecsó illat töltötte be a völgyünket. Robiék még idefelé vettek egy dinnyét, amit testvériesen megosztottak velünk… ej be jól esett. J

Közben Vera és Peti fiam eltűntek egy pillanatra (amiből egy nagyon bő óra lett) – úgy gondolták, hogy megszabadulva a törpéktől tesznek egy kört a környéken. Éva közben többször szóvá tette, hogy elég keveset sikerült az elmúlt éjjel aludni, mert nagyon hideg volt és amúgy is úgy érzi, hogy a picurikkal nem igazán tudja élvezni a hegymászást. Görcsbe áll a gyomra, amikor a gyerekeit egy-egy merészebb sziklán egyensúlyoznak. Ő szívesebben töltené már a mai estét is az ágyikójában. Elég sokat hezitáltak a dolgon – de végül is kb. 2-3 óra alatt sikerült meghozni a döntést: pakoltak és hazaindultak.

Így aztán kicsit elárvulva tértünk nyugovóra.

Másnap reggelizés után – hajnali 10 körül… - úgy döntöttünk, hogy a Mócok templomához próbálunk valahogy feljutni családostól. Ez nem tűnt olyan túl nagy távnak – talán bírni fogjuk. Beültünk a kocsiba, ha már nem adtuk el… - és azzal próbáltuk minél jobban megközelíteni a célobjektumot. De persze ha már benne voltunk, akkor első lendülettel túlmentünk a Pádis központján (ahol meglepő módon egy kb. 800m-es tökéletes aszfalt csík fogadott minket), el a Mócok temploma mellett és az újra aszfaltmentes, sziklás, makadám úton el mentünk Ip conor irányába. Nézelődtünk, beszélgettünk… majd kb. fél óra múlva visszafordultunk.

A templom alatti hegyoldalban a fás résznél hagytuk az autót és gyalog vágtunk neki a meredélynek. Meglepően jól haladtunk – a gyerekeknek is tetszett. Előbb Teóból fogyott ki a szufla és kezdett hisztizni, majd mire belé sikerült életet verni, Hugó jelentette, ki, hogy „Nem tok menni…”

Szerencsére ez már a legmeredekebb részek után következett be, így a karon vivést csak kis ideig kellett alkalmazni. Felérve a kis fa szentélyhez az elénk táruló táj szépségétől meg-megrogyó térddel ültünk le és levegő után kapkodva fogyasztottunk el a magunkkal hozott kis uzsonnánkat.

A visszaúton már mindenki ment a saját lábán.

A táborhelyen újra tűzrakás – kaja előkészítés: ma paprikás krumpli lesz a menü. A gyerekek is lelkesen részt vettek az előkészítésben, sőt az elkészítésben és az elfogyasztásban is.

Főzés közben a mellettünk futó patakban tettünk egy papucsos sétát – nagyon jó volt a 4-5°C-os vízbe sétálgatni… De mivel még korai volt az idő így Veronika javaslatára Peti fiammal bepattantunk a frontérába – vissza téptünk a Szamos bazárhoz és elemlámpával felfegyverkezve pikk-pakk megcsináltuk a barlangtúrát. A végére érve rábíztam Petire, hogy vezessen vissza a kocsihoz. Meglepő módon olyan jelzéseket fedezett fel, amiket én még soha nem láttam – így számomra ismeretlen úton indultunk el. Természetesen nem visszafelé. De ha már elindultunk, akkor adunk esélyt az útnak, hogy helyes irányba kanyarodjon – bőszen és türelmesen mentünk rajta már legalább 45 percet, amikor is úgy döntöttünk, hogy most már ideje lenne irányba állni – lehet, hogy meg kellene fordulni. Ekkor a meredek sziklaomlás (mások szerint turista út) alján feltűnt egy velünk szemben, felfelé igyekvő csapat. Egy férfi és két nő… és bizony magyarok!! Végre… Kicsit megálltunk beszélgetni, kiderült, hogy jó helyen vagyunk. Ez a Szamos bazár körtúrából a hosszabbik nyomvonal, ha tovább megyünk előre, akkor előbb-utóbb visszaérünk.

Mentünk tovább előre. Sokat…

Volt itt minden. Patakon átkelés egy kidőlt fán gyalogolva – nem csak pár métert, hanem olyan 10m felett… úgy, hogy a végén már kb. 3-4 méterrel alattad zuborgott a víz. Kicsit féltettem a gyereket, de a végén mindig úgy éreztem, hogy inkább én tartom fel őt. ;)

A lényeg, a lényeg – amikor már-már kezdtük feladni, akkor végre megpillantottuk a Szamos bazár vízesését. Képbe voltunk. Itt újra összefutottunk az előző magyar (nagyváradi) csapattal. Most már velük együtt tettük meg a kocsiig hátralévő szakaszt.

Visszaérve vidáman fogadott minket az akkora már lefürdött, illatos kis család – altatónak megnézünk a kis notebookon egy filmet (nehogy teljesen elszokjunk a 21. sz.-tól…)

Reggel érzékeny búcsút vettünk a táborhelytől. Szép tisztaságot hagyva magunk után indultunk Boga telep felé. Ezt elérve majd elhagyva a Galbinához vezető útra azért még kitértünk, ott eltöltöttünk pár órát – majd irány a dévai út. Veronka ekkor jelezte, hogy furcsa, fémes hangokat hall a kocsiból. Jobban figyelve én is felfedeztem egy szárazan nyikorgó csapágy hangra emlékeztető zajt. Megállva átnéztem a kerekeket, de egyik sem melegedett – nem tudom mi lehet az, mentünk tovább… Pár kilóméterrel arrébb újra megálltam, újra ellenőriztem… Peti jelezte, hogy felőle furcsán füstöl az egyik kerék… Na, fene… jobb hátsó kerékcsapágy kaput.

Eleinte 20 km/h, majd a határt átlépve a bekopó (vagy inkább elkopó) csapágy miatt már néhol akár 50 km/h-ás sebességgel is sikerült száguldanunk anélkül, hogy túlságosan túlmelegedtünk volna. Persze azért még így is rá kellett locsolunk az izzó kerékagyra 250 km alatt kb. 20 liter ásványvizet. De azért hazaértünk…

Ezúton is szeretném megköszöni Suti Gábor barátomnak (www.sutipark.hu), hogy elkezdte koordinálni a mentésünket.

Szép volt, jó volt – és igen augusztusban újra megyünk és nem is tudom: lehet, hogy mégis el kellett volna adni az autót?? ;)

 

Képek:

{becssg}stories/motornelkul/2012-06-25/casio{/becssg}

Videó: