×

Hiba

[sigplus] Kritikus hiba: A galéria forrásául szolgáló enduro/2010-08-08 mappát nem egy alapmappához viszonyított relatív útvonallal adta meg.

×

Figyelmeztetés

JFile: :olvasás: Nem nyitható meg a fájl: /home/takacsek/public_html/components/com_jcomments/js/jcomments-v2.3.js?v=12
JFile: :olvasás: Nem nyitható meg a fájl: /home/takacsek/public_html/components/com_jcomments/libraries/joomlatune/ajax.js?v=4
Main menu
Nincsenek események

[sigplus] Kritikus hiba: A galéria forrásául szolgáló enduro/2010-08-08 mappát nem egy alapmappához viszonyított relatív útvonallal adta meg.

Szombat

 

 

 

Mivel a kiscsalád lerongyolt a Balatonra - én meg a Gasgas kalandtúrán nem tudtam kiélni magamat - így szombat reggel arra ébredtem, hogy itt állok egyedül tele energiával... Elég nagy már a fű a kerbe - akár le is vághatnám... De biztos, hogy ezt akarom én??

Gyorsan feldobom a labdát Mistralnak - mi lenne, ha gurulnánk egy aszfaltosat kettesben erdélyben? Amíg várom a válaszát szépen összecsomagolok és előkészítem a drz-t (a kis pampera még lábadozik). Végül a sátrat is felkötöm - mert ugye a hétvége az elvileg kétnapos... ki tudja...

Mistral visszahív - szerinte már megint későn szóltam neki... Nem tud elszakadni.

Na, mindegy - egyedül is lehet jókat gurulni. A térdvédőm még csurom víz - így azt nem veszem fel, úgy is elégé kopatos már - útközben veszek egy másikat... páncélinget sem veszek, aszfaltra elég a motoroskabát. Lóra!

Szegeden még minden zárva, Makón az első motorosboltban érdeklődöm a térdvédő felől... Az meg mi? - kérdi az eladó... oké-oké. Kisváros, kis kereslet - kis haszon. Térdvédő nélkül kell letudni ezt az útat.

De hova is megyünk?? Menjünk a Pádisra... oké! De az messze van - akkor csináljuk azt, hogy leguruljuk a leendő erdélyi offroad túra lájtosabb nyomvonalát - utcaigumival, eső után tuti lesz.  

Siria közel van - pillanatok alatt ott vagyok. Megkeresem a lájtosabb feljárót a várhoz - nem is volt olyan lájtos.

Csinálok egy képet a biztonság kedvvért - csak, hogy el ne felejtsem, hogy merre jártam... És már gurulok is a leendő útvonalon. Végig a kék karikán... Elérek arra a helyre, ahol Regálék már másodjára szívták meg a honda transalpokkal... Az útra dölt fákat csak az erdőn át lehet kikerülni. A nehéz dögökkel elég veszélyes lemerészkedni a kitaposott útról: Regál és társa első alkalommal egy leégett kupluggal fizettek meg érte, második próbálkozásnál meg egy elszakadt kuplung bovdennel... Rossz ómen van azon a szakaszon. Úgy döntök, hogy megszánom a fiúkat és kiveszem a leendő nyomvonalból ezt a kerülőt. A kék kör helyett a kék kereszten folytatom az útam... ez egy viszonylag lájtosabb erdei nyomvonal, amit a helybéliek elég aktívan használnak - igy tökéletesen járható. Lenne... ha nem lett volna tegnap egy hatalmas, mindent átáztató eső... igy sajnos nagyon saras. Küzdök rendesen a drz-vel. Persze az első cikisebb helyzetben már fexik is a motor. Én is alig tudok talpon maradni, nagyon csúszik... Felállítom, mert a határon telenyomott tankból még könnyedén folyik a benzin... Ez a Mitas E07 nagyon nem bírja a sarat, az elejének semmilyen oldaltartása nincs... a legkisebb nyomvályuból képtelenség vele kijönni - azonnal fexik a motor. A hátulja példamutatóan tól, de az eleje az közel nulla... A negyedik motor felállítás környékén kezdtem el azon gondolkodni, hogy biztos, hogy jó 5let volt bejönni az erdőbe??

 

Szétnézek: elől sár... hátul sár... Na, mindegy - ha már elkezdtem legalább az első aszfaltig megcsinálom. Nagyon óvatosan, nagyon papásan - néhol már-már 20km/h sebességgel is száguldom, vagy korcsolyázom... Kicsit változik a talaj, köves részek váltják fel az agyagot. Ez már tetszik, lehet haladni.

Beérek Kaszolyára - megvan az első aszfaltcsík. De az utolsó pár kilométer tapadásán fellelkesülve úgy döntök, hogy tovább erőltetem a nagymotorok csapás irányát: az eddigi elképzelésem az volt, hogy ők majd a hegyek "árnyékába" gurulják le a távot, most a hegyvonulat közepén keresek egy jól kitaposott nyomvonalat - könnyedén rá is akadok. Kaszolyától nagyon sok szép út indul... Kiválasztom azt, amelyik leginkább a célfelé vivőnek látszik és azon indulok... nem untatnálak a részletekkel, a lényeg az, hogy kb. 2-3 óra alatt bejárom az összes innen induló útat és megállapítom, hogy mindegyik csak addig járható, ameddig a farakodó helyekre kitaposták a faszállító kocsik. A rakodó hely után járhatalan patakmedrek, függőlegeshez közeli hegyoldalak fogadnak. A nagy motoroknak ott semmi esélyünk nem lenne - egyiket másikat azért bepróbálom, de hamar rá kell jönnöm, hogy az endurót igenis a gumi teszi...

A lovakkal már megint nem volt szerencsém...

Így aztán szégyen a futás, de hasznos - vissza az aszfaltra és irány Trinova.

Az aszfalton szépen szárad az izzadságtól nedves ruhám... a nap süt... az útmelletti szilvafák megdézsmálása kellő jókedvet ébresztenek bennem ahhoz, hogy Aranyágnál gondolkodás nélkül forduljak rá a tervezett nyomvonalra - érzékeny búcsút véve a csábító trinovai aszfaltcsíknak. Kár volt...

Eleinte el sem akarom hinni, hogy az sártól megcsúszó keréktől olyan bizonytalan a motor, betudom az oda nem figyelésemnek - a tájban gyönyörködöm... aztán egyszer csak hatalmas sártenger lepi el az előttem felbukkanó kereszteződést. Gondolkodás nélkül térek le az útról, be az erdőbe - kikerülöm. Persze az avarban álnokul megbúvó vízes faágak okoznak kisebb meglepetéseket, de hamar túl vagyok rajta - vissza az útra... Alig megyek pár tíz métert és már is ott a következő vízalatti szakasz, sőt - már az erdő egyrésze is vízalatt van... Pörgetem redesen a motort, el ne ássa itt nekem magát. Semmi kedvem egyedül sárból cibálni - persze tudatába vagyok annak is, hogy ha túl nagy a lendület, akkor meg azt kockáztatom, hogy a nagy lendülettől visszavonhatatlanul ragadok meg valahol. Megvan - átértem. Úgy döntök, hogy ennek semmi értelme - igy az életbe nem fogom bejárni a tracket, inkább mégis Trinova.  De ahhoz sincs semmi kedvem, hogy az előbbi sártengert közdjem végig úrja, nem is beszélve arról, hogy még elevenen él bennem az egészet megelőző saras meredélyen való leereszkedés élménye - nem vágyom oda vissza, főleg nem felfelé...

Kérek egy légvonalas útirányt és megpróbálom azt lekövetni. Sok-sok csúszkálás, káromkodás és gumiszidás után ismét az aszfalt csik tekereg alattam. A motor keservesen nyikorog a rárakódott sártól. A kis lánckeréknél nagyon sok sarat dolgozott már ki a gépezet, a lábtartón egy akkora görönggyé állt össze, hogy amikor végre váltani szeretnék (ugye nem mehetek mindig egyesbe...) akkor veszem észre, hogy nem férek a váltókarhoz. Megállok, lekaparok pár tízkoló sarat a gépezetről, elindulva kicsit meghúzatom - ez jót tesz a vízhőmérsékletemnek és a szerteszálló sarat látva, az összsúlyonak is...

Végül Trinova helyett egy másik falun keresztül érem el a főutat... Megtalálom azt a helyet, ahol - amikor Botonddal voltam  - csatlakozott hozzánk Tibiérdről (érdekes, hogy az ő dr-jén is ilyen gumik voltak... ha jól rémlik...) Ekkor jut eszembe, hogy Regál barátom azt mesélte, hogy a kuplungbovden szakadásos bejárás alkalmából nem sikerült feljutniuk a Nagy Biharra az általam, látatlanul ajánlott nyomvonalon. Igaz, azt mondta, hogy száraz időbe meg lett volna... Na, akkor azt nekem is ki kell próbálnom.

Irány a Bihar - új cél, új lendület... A szokásos benzinkútnál állok meg tankolni (nehogy majd terepen fogyjon ki a brenya). Fizetésnél meglepődve tapasztalom, hogy mindjárt délután 6 lesz... Lehet, hogy a Biharon fogok aludni? Nem is lenne olyan rossz - veszek egy kiflit is...

Az aszfaltról letérő csapást nagyon hamar megtalálom. Szép, könnyen járható múrvás út. Csodálatos a táj - haladok. A gumival is teljesen megbarátkoztam már, ha nincs sár, akkor teljesen használhatónak tűnik... Egy-egy vízátfolyásnál az ultra nehéznek érződő drz könnyedén emelgeti az elejét... Jól haladok. Nem lesz itt semmi baj - ez tényleg kényelmes lesz a nehéztüzérségnek is. Elérem azt a rétet, ahol múltkor Bocival visszafordultunk Tibihez - mondván, hogy onnan már sima ügy... Mi kis naívak...

Persze Regál elbeszélése alapján nem ér meglepetésként az, hogy amikor feltűnik a Bihar csúcsán álló torony - amely azonnal el is tűnik a leereszkedő felhőkben - akkor szembesülök azzal, hogy oda egy kifejezetten meredek, meggördülő sziklákkal teli, már-már járhatatlannak tűnő út vissz fel. Regálék ezt próbálták valahol kikerülni, de vízes fűbe nem sikerült nekik... én akár hogy erőltetem a szemem nem látok olyan részt, ahol kerülhető lenne a nyom - mindenütt sokkal meredekebb. Így nagy lendülettel ugrasztom neki a drz-t a sziklás feljárónak. Össze-visszapattogok a nyomba, de a gumi meglepően jól tól... aztán csak eldölök. Hiába - az eleje itt is elszalad. A kifolyó benzin miatt nincs sok időm tanakodni, felállítom - csinálok pár képet elrettentésnek.

  

Nem tudom, hogy Mackó GS-e hogy fog itt felmenni?? Ráülök, elsőfék behúz, kuplung be - indítanék... de az első fék nem tudja megtartani a motort, ha behúzom a kuplungot, akkor csúszó első kerékkel csorog lefelé. Leszállok, teszek egy nagyobb követ a hátsó mögé - újra. Lehet, hogy még a drz is kevés ide?? Alig tudom ráengedni a kuplungot - a motor fuldokol, a szelepeket meg lehetne számolni... Nem akar felfelé megmozdulni... Ha órdító motorral engedem rá, akkor meg inkább csak kipörgöt a hátulja... Tudom én, vissza kellene gurulni és újra lendületből... De lenézve látom, hogy az a vissza az nagyon sokat jelentene és előttem kb. másfél-két méterrel van egy kicsit lankásabb rész - csak odáig kellene valahogy felszenvedni, ott már simán el lehet indulni... Újra leszállok, kitakarítom a leendő nyomvonalat - az elgördülésre váró sziklákat inkább kézzel görgetem arrébb... Végül csak sikerül felérnem a csúcsra - mivel útközben többször is megpróbáltam egyesből még lentebb váltani, így megfogadom, hogy a nagy túrára még egy foggal kisebb lánckereket teszek majd előre - nem akarom leégetni a kuplungom... És igen: kíváncsian várom, hogyan fogunk majd tizenegynéhányan megküzdeni ezzel a feljáróval. Gatyákat felkötni! Nem lesz piskóta... persze a krossz gumi...

A tetőn szétnézve közelgő viharfelhőket látok - az előbb ezek előfutára takarta ki a csúcsot. Mivel még elég magasan van a nap, úgy döntök, hogy lecsorgok a már jól ismert másik úton és Mama utan töltöm az éjszakát.

 

Fantasztikus érzés, ahogy az 1800m magasság nyújtotta helyzeti energia birtokában, kikapcsolt motorral suhanok az úton... csak a féktrácsak ciripelése és az enduró gumi búgása zavarja az amúgy idilli állapotot... Na, meg persze a belső hang, ami egy folytába azt sugdossa, hogy "Lassabban, te - tavaly is itt törted össze a bal lapockádat és 5 bordádat!"... Hát, hogy hallgatok-e rá, annak eldöntését rátok bízom... Mindenesetre Mama uta-hoz érve írdatlan tömeg fogad, még sátor hely sincs... és az eső is elkezed cseperegni, de még mindig világos van. Akkor át gurulok a Pádis fennsíkra - ott mindig van szabad sátorhely és még ingyenes is.

Az átvivő utat először Skalp vezetésével ismertem meg ezelőtt ezer éve... aztán párszor már legurultuk az endurós haverokkal is, így nem okoz nehézséget a megtalálása. A szóbeszéd alapján arra számítottam, hogy munkagépekkel és útépítőkkel fogok találkozni, de nem... Semmi nem változott. Ugyanaz az elhanyagolt múrvás út fogad, mint régen. Talán csak az út mellett álló házak szépültek, sokasodtak meg. Eleinte sok-sok táborozóval találkozom... nem csak gyalogosokkal. Sok helyen leparkolt terepjárók, atv-k jelzik az idelátogatók érdeklődési körét - mondjuk ha rajtam múlna, akkor én szigorúbban venném ezen a területen a technikai sportok szabályozását, de persze csak miután túl vagyok rajta...  Találkoztam érdekes kinézetű nyitott buszokkal is, amikbe (3-4 darabb jött szembe ezerrel - ki sem akartak térni) a gyaloglásra nem nagyon vágyó ifjakat vitték "szépet látni"... és mi meg csodálkozunk, hogy elhízik a társadalmunk...

Közbe sikerült kiérnem az esőfelhő alól. Kicsit elbizonytalanodom - régebben volt itt egy barlang és egy útmenti fűrészüzem... valahogy nem akarom fellelni őket... Megállok, megnézem a gps-t. Az irány elvileg jó, na mindegy - ha rámsötétedik, akkor maximum ott verek sátrat, ahol éppen vagyok. Aztán az egyik kanyarban feltűnik a fűrész üzem - oké nyomon vagyok. Nem sokára elérem azt az átjárót, amelyen keresztül meg lehet közelíteni a fennsíkot. Az átjáró elég veszélyesen néz ki - nem csoda, hogy a végefelé már nagyon megritkul a keréknyom is (a skalpféle túrán ott fordult vissza Ice annó).

Egyszer már az XTZ750-nel is sikerült teljesíteni - mondjuk akkor szárazabb volt minden. Na, mindegy - gyerünk, ez elvileg hárdenduró.  Simán megvan - a sziklákon szerencsére nem csúszik a gumi. És igen - a szokásos: az átjáró után elénk tárul a Pádis fensik fűvel borított dimbes-dombos fantasztikus panorámája... sajnos mivel itt négykerékkel elég netszes átjutni azért alig van nyom - úgy is mondhatnám, hogy egyáltalán nem látom, hogy merre kellene tovább menni... Mindenesetre tudom, hogy merre van a sátorhely és azt is tudom, hogy addig legalább két völgybe kell leereszkedni és a nedves fű ellenére felkapaszkodni a másik oldalán... igyekszem, mert az esti pára egyre inkább kezd leszállni - szeretném még világosban, szárazban magam mögött tudni a csábítóan szép, de álnokul veszélyes völgyeket.

Az első völgyből meglepően egyszerűen sikerült kijutnom. Ha nem kapar meg a kerék, akkor nagyon szépen tól - csak el kell találni azt a gáz mennyiséget, mivel még kaparás nélkül hajlandó menni... Szép az élet... és az előttem álló lejtő még szebb.... olyan nagyon szép, hogy nem merek nekivágni... Túl meredek és túl nagy a fű is... Nem bízom magamban. Inkább eloldalazgatok kicsit lankásabbat keresni... Né' má' - itt egy szekérnyom. Ez jó lesz. Látszik, hogy a pásztorok telephelye felé vissz, de az is látszik, hogy a szembe parton is van egy felvivő csapás - tökéletes. Leállítom a motort, hadd guruljon.... Sajnos - vagy szerencsére - meghallom a juhokat őrző kutyák csaholását. Látom, a pásztort - rám sem bagózik... Megfordulni esélyem sincs... Na, lesz ami lesz. Minél közelebb érek annál agresszivebb az eb. Be indítom a motort, majd eltépek mellette és közben reménykedem, hogy fentről meredeknek tűnő feljáró közelről barátságosabb lesz... Nem nagyon maradt időm foglalkozni a kérdéssel mert a rámrontó kutyát látva innen is, onnan is bornyúnyi ebek tucatja kerül elő - mindegyiknek reám fáj a foga... Voltak vagy 6-an... Biztos én rontottam el, hogy menekülőre fogtam, de csak nagyon nehezen tudtál volna rábeszélni, hogy ne azt tegyem...  Mindenesetre belemartam a gázba rendesen - a nyomvonalról nem sok minden rémlik - szerintem simán felrepültem a hegy tetejéig, ahol is amikor ismét helyreállt a pulzusom, hálát adtam az Istennek, hogy nem lettem a kutyák vacsorája... (tényleg érdekelne, hogy mi lett volna ha mondjuk elesem..??!)

A fennsík főútja ellenbe, de és viszont... munkagépek nyomát hordozza magán. Mondjuk pár éve már ugyanígy nézet ki és akkor sem lett belőle semmi.... de ki tudja - lehet, hogy itt tényleg aszfalt fog egyszercsak húzódni? Mondjuk nem látok rá sok esélyt - hiszen a környék összes aszfaltcsíkját mindig tökre teszi az igen zord tél - valószínűsíthető, hogy ez inkább csak ilyen ledöngölt út marad...

Beérve a szokásos táborhelyre igen népes sátorszámmal szembesülök. Egy szabadnak tűnő helyen megállok, kicsit hallgatózom és magyar szavak ütik meg a fülem... Egy nagyváradi család szomszédságában állítom fel a sátrat. Este a tábortűznél jól elbeszélgetünk, erről is, arról is... az életről, a politikáról, a bunkó motorosokról és nem utolsó sorban a gyerekekről, a családról... Szimpatikus párocska volt, két gyerekkel és a nagyapával - immár tizen pár éve mindenévben itt töltenek egy-két hetet nyaranta. Nomádul, kikapcsolódásként... ők sem szertnének aszfaltcsíkot látni a környékén... Tíz óra tájt hajtom állomra a fejem.

 

Vasárnap

 

 

 

Korán kelek... nem volt túl nyugodalmas az éjszakám. Az éjjel esett és valami az oldalamat is nyomta. Lerázom a vízet a sátorról, összecsomagolok, elköszönök az éppen ébredező szomszédoktól és már falom is a kilométereket - irány Ip Conor. Úgy tervezem, hogy megpróbálok minél közelebb jutni Nagyváradhoz offroad - lehetőleg olyan nyomvonalon, amely a szöcskéknek és a nehezebb motoroknak is élveheztő marad... Sajnos nem jutok túl messzire... Épp előttem hajtották ki a tegnapi bírkákat, ahol is egy-két bárány vigyázott a kutyanyájra... Próbálok araszogatni utánik - mert persze teljesszélességben ellepik az útat.

  

Tisztes követési távolságot tartok, de esélyem sincs az előzésre - két oldalt erdő. Az úton ott a nyáj és mivel legelészkedve haladnak azért alig jutnak előrébb 10-20 perc alatt... Na eddig tarott a türelmem. Visszafordulok - legrosszabb esetbe lemegyek Bogatelep irányába... De beugruk, hogy Szamosbazár felé is van egy út, amit még soha nem jártam be... Bekapcsolom a GPS-t... Jé... rajta van. Csodás - még a csapás irány is elfogadható. Irány Surány!

Alig hagyom el a Szamos bazárt leint egy helybéli pásztorember... valamit mond külhonul - én értetlenül állok. Mutogat a gumimra és a nemzeti parkot emlegeti... aztán lemondóan int és útamra enged... Az itthoni állapotokból kiindulva arra gondoltam, hogy abba próbált belekötni, hogy túl bütykösek a gumijaim a nemzeti parkra... de látva, hogy ezek a gumik nem bütykösek, inkább elengedett...

Gondoltam én - mert naív vagyok...

Pár kilométerrel arrébb egy német terepjárós táborra bukkanok (mondtam már, hogy én kitiltanám erről a csodálatos helyről a technikai sporotokat - olyan nagy ez a Kárpátok, keressenek maguknak más, kevésbé háborítatlan helyet...).

 

Megyek tovább. Az út egyre barátságtalanabb... hatalmas sziklák, kövek... néhol a lerohanó víz az egész útat elmosta, néhol csak az egyik keréknyomot... szinte alig látszik, hogy az előbb látott banda itt jött végig... De vajon, hogyan boldogultak itt??!! Nagyon-nagyon ütős a terep - kezdem érteni, hogy a helybéle arra akart figyelmeztetni, hogy ezzel a gumival itt esélyem sincsen...  

  

Na, de ugye minden terepező tudja, hogy veszély esetén ki is az ő legnagyobb barátja...? Hát persze, hogy a Lendület uraság... Úgy, hogy a térdvédő hiányába óvatosan bár, de mindig a kellő vehemencival húztam a drz fülét - sok-sok-sok feljáró és lejárón túl végül csak meghallottam a valahol előttem/alattam húzódó úton közlekdő autók zaját - ügyes vagyok... nem lesz itt semmi gond... És még igazán elterülni sem volt ideje orcámon az önelégült mosolynak, amikor a kitörő elsőkerék miatt lejtőn lefelé egy bucskázással ébresztett rá a teremtőm a valóra...

Felállítom a mocit - szerencsére már nem folyik a benzin mindenütt... Megfogadom, hogy ha aszfaltra érek - nem folytatom tovább ezt az esztelen, kockázatos egyedül terepezést... Kigurulok az aszfaltra, egy pillanatre leköti figyelmemet a szembelévő tornácon szorgoskodó menyecskék látványa, majd jobbra-balra nézve szembesülök a Tenerések által oly gyakran meglátogatott "Székely kapu"-val... Na, akkor már azt is tudjuk, hogy hova visz ez az út... Hamarjában elfelejtem, hogy mit is fogadtam meg épp az előbb: irány a Lesu tó... Az odavivő út egy nagyon elhanyagolt aszfalt csík - gondolom az olvasók nagytöbbsége már végig ment rajta legalább egyszer. Mindenesetre - nekünk épp jó lesz majd levezetőnek.

 

Pár tíz kilométer után, elérve a víztározót megpróbálok még előtte átvágni Nagyvárad irányába - a GPS szerint autóval járható az út... Mielőtt rátérnék még át kell ugranom két nagyobbacska patakon - hiába itt a víztározó - víz az van bennük bőven. Szerencsére sima az alja - nem csúszom el, elég mély volt és a szembe part is meredek - jöhet a ledület. A térképezett úton kb. 500m-t sikerül csak haladnom, amikor is szembesülök azzal a ténnyel, hogy az előző napok esőzései egyszerűen elmosták az útat. Megpróbálom gyalog feltérképezni - ha nagyon erőltetném talán még át is jutnék rajta, na - de mi lenne itt a "nagy bandával"? Inkább visszafordulok - az ismerős patak már mosolyogva fogad magába... aztán prüszkölve köp ki a túl oldalt. Akkor marad az aszfalt...

A tó kerülése közben végig ezen szomorkodom, de ahogy magam mögött tudom a tavat a gps szerint az alatt megbúvó kis faluból két olyan út is indul, amely számomra helyes irányba vezet... Ucu neki!

 

 

Kb. 3 órás kemény és kíméletlen küzdelem útán (és minimum 60 km-rel mögöttem) jutottam vissza a kiindulási pontomra... Ismét megállapítottam, hogy minden út csak addig járható, amíg  a favágógnak érdekébe állt bejutni - azután képtelenség tovább menni.

Újra aszfalt.... Kellemes szerpentin... élvezem hogy végre nem krossz gumi van a motoron. Az út minősége kellemes, nincs rajta gödör, repedés... sőt még csak szemét se... Ha kicsit szélesebb lenne... Ej, be telhetetlen vagyok...

Aztán letérek egy alsóbbrendűre - itt már sok a macskakő, de szerencsére csak kb. 10 km-t kell rajta mennem és máris előttem kígyózik a Nagyvárad-Déva összekötő út. Na, itt lesz hivatalosan vége az endurós túrnknak... Itt mindenki eldöntheti, hogy Nagyvárad felé vagy Szalonta felé veszi az irányt.

Én Szalontán át érkeztem meg Szegedre... Útközbe kisegítettem még egy megszorult csopperes emberkét másfélliter benzinnel... Kellemesen elfáradam. Ennyi. Több időt, energiát nem szánok a bejárásra... Egy kis meglepetés élesben is érhet majd minket - de az élet ettől lesz szép.

A bejáráson készült képek:

{gallery}enduro/2010-08-08{/gallery}