Öten a hegyen

Esik... és az előrejelzések szerint esni is fog. Nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem olyan dézsából öntős jelleggel. Ha nem a múlt hétvégén beszéltük volna meg, hogy most is megyünk egyet, akkor már rég visszamondtam volna az egészet.

Ki akar a hegyek közt szarrá ázni? Ki szeretne a felázott agyagon csúszkálni?

Reméltem, hogy a bandából legalább egy emberben legyőzi a kalandvágyat a realitás és visszalép - mert hogy elsőként nem én fogok visszalépni, az tuti...

Szombat reggel viharfelhőkkel a fejünk felett, kisebb-nagyobb zivatar foltokon átrobogva, öten feszültünk az autóba - senki nem lépett vissza. Sőt! Mindenki nagyon lelkes volt.

A célterületre érve megnyugodva tapasztaltuk az előző napok kiadós esőzéseit igazoló útmenti tócsák hiányát. Mázlink volt - erre nem esett. És napközben is csak néha-néha dörrent meg az ég, csak néha néha menekültünk a  nagylombú fák alá a hírtelen lezuduló áldás elől. És mázlink volt, mert ezek a ritka alkalmak is csak egy-két percig tartottak, a lombozatnak még ideje sem volt átengedni magán a vízet és már meg is szünt az utánpótlás.

Nagyon-nagyon-nagyon jót gurultunk - idén a legjobbat.

Hogy milyen volt? Szertnéd meg tudni... szeretnéd átélni? - hát tedd azt! Ettől az irámánytól nem kerülsz közelebb az érzéshez - de vedd elő emlékedi közül a legdurvábbat és a legkedvesebbet, gyúrt ezeket össze. Adj hozzá egy csipetnyi benzingőzt, egy hangyányi motorbőgetést. Fűszerezt meg egy szelepszakadással egy-két megmászhatalannak hitt hegy megmászásával és desszertként nézz végig egy Torrente filmet. Ezek után talán lehet egy kis halvány sejtelmed arról, hogy mi történhetett fenn a hegyekben az öt szép szál férfi emberrel...