Main menu
Nincsenek események

A cikk végén videó!

Megesett, hogy N. Tibor felvetette, hogy miért nem csinálok egy Taki Baráti Kör facebook csoportot… Mondtam neki, hogy azért, mert miért is? Szó, szót követett és végül lett egy ilyen csoport. A csoportba bekerülni nagyon bonya. Több lépcsős kérdőíves és azonosítási eljáráson kell túlesnie minden jelentkezőnek.

G. Tibor felvetette, hogy ha már ilyen szépen megalakultunk, akkor guruljunk már 17-én egyet a hegyekben, de szigorúan motorfüggetlen felállásban. (Gondolom háttérben azt mozgatta a szálakat, hogy megszerezte B. Tomi egyik harcigépét és szerette volna felavatni…) OK - guruljunk.

Meghirdettem Baráti gurulás Erdélyben címmel az eseményt és jöttek is sorban a jelentkezések… volt, aki határozott és voltak, akik bizonytalan elszántsággal emelték fel a kezüket.

A végére 6 főre redukálódott kis csapatunk. Fájó szívvel itt hagytuk a gyerekeit ápoló ötletadót és Tündét, akinek a motorja bizonytalankodott:

1.      N. Tibor exc400

2.      S. Róbert exc400

3.      T. Tamás drz400

4.      D. Robert dr650se (TKC???)

5.      G. Tamás valami 150-es pitbike

6.      Taki - DR350

Reggel 8:30-kor randi a világosi benzinkútnál…

Jómagam T. Tamással szövetkeztünk – a benzinköltségek csökkentése érdekében. Mi értünk oda utoljára, vagyis a minket követő G. Tamás egy kicsit lemaradt, mert az utolsó faluban eldőlt a motorja a futón…

  

Indulás után – ígéretemhez híven – nagy ívben elkerültem a Világosi várhoz felvivő igen meredek és sziklás feljárót. Tekintettel a robogósokra.

Jaaaa…, hogy nem jöttek robogósok. Akkor nem.

Így esett, hogy mindenki megízlelhette a vár bevételének nehézségeit. A 650-est egy pillanatra elveszítettük, de aztán ő is jött szépen – siker!

 

Innen úgy terveztem, hogy átmegyünk Kaszojára. Az első pár métert megtéve az erdei úton konstatáltam, hogy hiába megyek óvatosan, iszonyat port kavarok. Így a kitaposott utat próbáltam minél kevésbé kitaposott ösvényekre váltani. Tervemet szép siker koronázta. Néhol már-már vadcsapáson haladtunk, de legalább láttunk. Egy-két favágók által használt nyom kellőképpen emelte a vérnyomásunk, ezt hűtendő megnéztünk közelebbről egy-két patakmedret is.

Ez egyik általunk választott nyomvonal hirtelen és váratlanul ért véget. Tanácstalanul néztünk körbe… Jobbra és előttünk meredek parttal szegélyezett patakmeder járhatatlanul bedőlt fákkal, balra meg megmászhatatlannak tűnő partoldal, ami minél magasabbra néztünk, annál veszélyesebbnek tűnt. Sokat hezitáltunk. Aztán a N. Tibor csak neki ugrasztotta az EXC-t. Az út patkája persze ezt kicsit zokon vette és jól földhöz verte…

Rakoncátlankodó akkumulátorának hála egy végtelennek tetsző rugdosásba kezdet, melyet a barbár endurós istenséghez címzett varázsszavak sugdosásával próbált hatékonyabbá tenni… (Mi@kurv@f@szértnemindul? – meg hasonlók…)

Közben a másik EXC-s fenegyerek kedvet kapott és egy alaposabb szemrevételezés és ráolvasás után laza eleganciával megugratta a patkát, majd nyeregben maradva (ez önmagában is dicséretes) újabb lendült gyűjtésébe kezdett és szép lassan magáévá tette a teljes hegyoldalt.

Mi lentről tátott szájjal és elképedve néztük a csodát, ahogy a narancssárga villám ösvényt vág az avarban. Amikor pár perc múlva magunkhoz tértünk, akkor tűnt csak fel, hogy G. Tomi a pitbike nyergében már is az EXC nyomába lohol. Sajnos a kis kerék, a rövid keréktáv és a hetek óta tartó esőt mentesség, megkoronázva mindez a nem jó istenséghez szóló fohásszal, azt eredményezte, hogy bizony a meredek rész elejéről kénytelen volt visszacsorogni közénk.

Közben T. Tamás is kedvet kapott, na majd ő megmutatja. Szegény DRZ vette a gázt rendesen, hol balra, hol jobbra tört ki – de a meredély irányába nem igen akaródzott menni.

A pitbike nem igazán tudta elfogadni a hegy válaszát a kísérletre, bepróbálta újra és újra, de ha egyszer a hegy nem akarja, akkor nem akarja.

D. Róbert a 650-es nyergében kijelentette: ő be se próbálja, inkább harakirit követ el itt helyben.

Nyugtattam, hogy nem kell izgulni – ha így haladunk, akkor a vége úgyis az lesz, hogy Robit hívjuk vissza és keresünk másik utat…

Kicsit még kísérletezgettek, próbálkoztak itt is, ott is… de aztán megegyeztünk. Megyünk vissza.

Sajnos Robi nem hallotta a hívószavunkat, így felmentem érte személyesen és kértem a lejövetelre…

Visszafelé már sokkal lájtosabb volt minden, mert a gravitáció nagy úr.

Nem sokkal arrébb bepróbáltunk egy másik ösvényt. Zsákutca... itt jelezte D. Robi, hogy ne várjunk rá egy-egy ilyen próbálkozás után, adjunk neki célt és ha nem tud feljönni utánunk, akkor majd ott talizunk. Megadtam neki Kaszoját, amit nem talált a GPS-e és Lipovát, amit nem is keresett… Szép kilátások... De Robi pár éve a Gyalui havasokban megtalált minket a sötét és a helyismeret teljes hiánya ellenére is rengetegben.

A következő – irányba néző – nyom kemény volt, meredek és középütt a víz által mély vajút takart az avar. Tréfás volt. Ha belecsúsztál, ott ért véget az utad. Így eszembe se jutott megállni csak fent a tetején. Szépen jöttek a többiek is, de a 650 nem… Akkor ennyit erről. Irány a találkapont.

Egy kicsit még bóklásztunk erre és arra, majd egyszer csak ott voltunk Kaszolyán a kempingnél.

Robi sehol. Akkor átmegyünk a Solymosi várhoz – hátha ott vár ránk… Már épp kezdtünk volna készülődni, amikor beállított Robi… A saját bevallása szerint hótra véletlen került ide, mert azt se tudta, hogy hol van és hogy hova megy… de ezt jól csinálta.

Piha, kaja – meg ilyenek…

Megörülve Robinak úgy döntöttünk, hogy kicsit lájtosabbra hangolt nyomon átmegyünk a Sólyomosi várhoz – együtt. Persze első körben elvétettem a letérőt, így bevittem a málnásba a bandát, de amikor kezdett nagyon málnás lenni, okosan meghátráltam – Robi ennek azért annyira nem örült, mert épp felküzdötte magát. De persze – végül azért csak elfogadta, hogy neki (is) jobb, hogyha inkább a másik nyomon folytatjuk.

Laza, kellemes murvás nyom, amit mindössze egy hegyhát megmászása tett picit izgalmassá… Csak úgy faltuk a kilométereket. Pikk-pakk megdupláztuk az napi távot.

A várhoz nem szerettem volna a falu felől felmenni, mert egyrészt iszonyat meredek és a srácok élni szeretnének még… más részt a falusiak se mindig veszik ezt jó néven… Így egy kellemes kis erdei csiki-csuki ösvényen közelítettük meg a várat. Jó volt…

A várnál tartottunk egy pár perces, iszonyat hosszú szünetet. Megállapítottuk, hogy már csak két óránk van a sötétedésig, így visszafelé egy kicsit hatékonyabb nyomvezetést fogunk eszközölni.

Visszafelé az első kihívás a falu elhagyása okozta. Ugyanis az utat meredek hegyoldal szegélyezte, pont a haladási irányunkra merőlegesen. Az első adandó alkalommal robbantottam egy viszonylag járhatónak tűnő kis ösvényen. D. Robit itt veszítettük el – ő inkább aszfalton nekivágott a Békéscsabáig tartó magányos útjának (a hideg miatt senki nem irigyelte…).

 

 

Egy kis erdőzés után elértük a Kladova felett elterülő tisztást, innen leereszkedve már csak egy kellemetlen hegyhát választott el minket a Gyorokra vivő Heca nyomvonalától. Meglepően könnyedén vettük az akadályt – pedig emlékeim szerint itt nagyobb lemorzsolódás szokott lenni, de hiába – összerázódott a banda. Így aztán meglepetésként ért a tény, hogy pár kilométerrel arrébb elveszítettük a két narancsot. T. Tamás – az utolsó ember, felvállalta, hogy lehet, hogy ő hagyta el őket – visszament a megkeresésükre. Kicsit mentünk a verseny nyomvonalán. Még egy EXC mentésre érkező terepjáróssal is találkoztunk… Majd a gyoroki keresztnél pózoltunk pár kép erejéig.

 

Feldobtam a kérdést, hogy maradjunk-e még holnap, mert akkor siessünk a kocsihoz, hogy átállhassunk az új táborhelyre… vagy jól laktunk és akkor még megmászunk egy-két meredélyt és csak utána megyünk hullaként az autókhoz. Nagy meglepetésemre egyöntetű döntés született a kétnaposra jelentkezők körében (N. Tobor EXC és T. Tamás DRZ). Maradjunk – hiszen ők még nem fáradtak el…

Mi a szösz? Nem fáradtak el…

Na, mondanom sem kell, hogy visszafelé két helyen levittem a bandát a verseny nyomvonalra, ahol az elsőt lazán vették, a másodikba meg sorra törtek bele a bicskák… Elfáradtak.

Az elhúzódó küzdelem miatt egyre gyorsabb tempót voltam kénytelen diktálni, hiszen a kis pitbike-on egyáltalán nem volt lámpa, a Nap meg iszonyat tempóban kezdett el zuhanni…

Ennek köszönhetően simán elveszítettük N. Tibit és T. Tamást Tuti, hogy ők már a következő napról álmodoztak és így felejtették el bevenni azt a kanyart, amelynek a közepén S. Robi várt rájuk… Könnyektől áztatott, portól karcos szemmel már csak a távolodó hátsó lámpájukat látta… Ebben az állapotban találtam S. Robira. A két eltévelyedett után vetettem magam, de hamar szembesültem a ténnyel, hogy bizony ezek hótra az ellenkező irányba… ismét Gyorok felé tartanak. Van náluk GPS, megoldják. Vissza a maradék két bárányhoz és gooo…

5 perc se telt el és eltűnt S. Robi is… de ezt már megszoktuk.

G. Tamással a pitbike nyergében kettesben maradtunk az egyre sötétedő erdő szorításában. Tamás úgy tapadt a DR hátsó lámpájára, mint az éji lepke a fényforrásra. Néha még tiszteletköröket is leírt, köszönhetően a mini keréknek és az alig létező futóműnek… De dicséretére legyen mondva: jött töretlenül és keményen. Magam sem hittem, hogy így elfogunk jutni a világosi várhoz, de bizony a vár egyre közelebb került… már csak 1-2 km választott el tőle, amikor füttyöt hallok. Megállok, hátra nézek… alig látni valamit, erősen sötétedik. Visszább meglátom az avarból előmászó Tamást, aki az avarral borított nyomvájúban lévő motorját tolja. Letört a kuplungkar, próbál vele elindulni. Sikerült.

Innentől ő ment elől és én nyeltem a port – hogy ő hogyan bírta ezt mögöttem lámpa nélkül ez máig rejtély számomra… én lámpával is csak alig-alig.

Kiértünk az aszfaltra – hawai…

A faluban még elmegyünk két tátott szájú rendőr mellett – tamás gyorsít, hátha nem vették észre, hiszen alig látszik ki az aszfaltból…

A kocsihoz érve – mindenki ott van már, aszfaltbetyárok…

S. Robitól és G. Tamástól érzékeny búcsút vettünk és elkezdtünk gyúrni a holnapra…

 

Második nap N. Tibor szemszögéből: http://www.takacsek.hu/index.php/endurozas/461-taki-barati-kor-i-tura-tbkt-avagy-barati-gurulas-erdelyben-2