Main menu
Nincsenek események

Elolvadt a hó, kisütött a nap és a hóvégi triálvereseny is rohamosan közeledik, így természetesen nem is volt kérdéses, hogy ezen a hétvégén a triál motorok kerülnek fel a futóra. Sajnos a gazdasági válság hozzánk is begyűrűzött, így a nagy csapatból egyre kevesebben tudunk csak eljutni ezekre a gurulásokra - de mielőtt végleg letetettnék velünk a morotorokat azért még keményen küzdünk a számlákkal... 

Szóval Krisz, Boci és jó magam álltunk csak a rajthoz. A múlthéten még hófedte tájról teljesen eltünt a fehérség, sőt már a sár is elpárolgott... ideális talajviszonyok fogadtak bennünket (leszámítva egy-két nagyon árnyékos, nagyon eldugott északi lejtőt). Így aztán nagy lelkesedéssel vágtunk neki a Világosi várhoz vivő kaptatónak, majd a várat ővező rengetegnek. Igazából mivel idén tényleg ez volt az első normális motorozásunk ezért nem igazán a haladásra, inkább a játszadozásra fektettük a hangsúlyt. Minden utunkba eső akadályt megmásztunk. Estünk, keltünk... ízadtunk.

Az egyik hatalmas kaptatónál összefutottunk egy helyi endurós gárdával is, akiknek a kiherélt kipofogója okozta harsogását már órák óta hallgattunk... ej-ej... Előbb-utóbb Erdélyből is kitiltják a terepmotorozókat, mert mi valahogy nem tudunk "kulturáltan" viselkedni... mindig csak ez a feltűnősködés. Na, mindegy - ha már összefutottunk, akkor beszélgettünk is egy kicsit - kifejezetten szimpatikus társaság volt (csak azok a kiherélt krossz motorok...) Krisz annyira belelkesült a népes közönség láttán, hogy a felfutó tetején egy olyan piruletet mutatott be a shercoval, aminek a végén a kis motor több mint 10 m-t szárnyalt... esztelen száguldását egy fa állította meg. Szerencsére megúsztuk a hátsó sárvédő leszakadásával, amit helyben orvosoltunk. Hihetetlen, hogy ezek a triálok mennyira tolerálják az eséseket.

Az endurósoktól elszakadva egy kellemes patakmederben haladtunk tovább. A laza, homokosabb talajon nagyon mély nyomot vájt magának a hegyoldalba - így akadt bőven kihívás amikor is az egyik oldaláról át szerettünk volna jutni a másikra... és ha már a másikon voltunk, akkor vissza az egyikre... Krisz itt férfiasan elismerte, hogy elfáradt és inkább csak nézőként vett részt a buliban. Mi, Bocival (de főleg Boci) nagyon élveztük ezt a hasítékot, kifejezetten jó volt a trakció és kemények a kifutók... Végül egy bozotos átvágása után értünk ki a hegyvidéket ővező gyepes domboldalakra, ahol a sziklás partokok megmászása okozott néha egy kis fejtörést. Itt megállapítottam, hogy bizony ezeket a partoldalakat már nem szívesen vállalnám be enduróval, még akkor sem, amikor egy helyi vagyán csávó egy kis 2T-vel bemutatózott nekünk... Persze Boci hamarjában beléfojtotta a lendületet. ;) 

Az erdőbe való vissatérésnél újra meg kellett küzdeni a burjánzó bozótossal. Ez most nem is ment olyan könnyedén. A meredek hegyoldal, a sűrű, gallyas, szúrós bokrok... az ellenségemnek sem kívánnám... végül kisebb-nagyobb sebekkel, de csak túl lettünk rajta... és már nem is csodálkoztunk azon, amikor az előbb leküzdött patakmeder állta az utunkat... Régi ismerősként köszöntöttük és vágtunk neki a meredélyeinek. S mivel a nap is lebukóba volt már, de legalábbis mi már feléltük az erő tartalékainkat - irnyba álltunk az autó felé. Pikk-pakk visszaértünk a Világosi várhoz, ahol az őszi napsütés által kicsábított helyiek zavarása nélkül próbáltuk lecsorogni a meredek kaptatón. Ezt kisebb-nagyobb sikerrel végre is hajtottuk... Mondjuk engem kifejezetten zavart az előlünk szétrebbenő gyalogosok látványa, mert a mi tempónk erre semmilyen formában nem adott volna okot, hiszen ha embert láttunk, akkor simán visszalassítottunk az ő tempójukra, hogy ne kelljen nekik menekülniük, és prot nyelniük... De hát a viselkedésük jól tükrözte az évek alatt felhalmozott kellemes tapasztalatot - az endurósok állatok... ugorjunk, mert elcsapnak... Így aztán kicsit szomorkásan értünk vissza az autóhoz, de a keserű szájízt hamar kárpótolta a kellemes emlékek tömeges és a kellemes fáradság nyújtotta zsibadás érzése.

Képek:

Videó: