SDI és Taki Szeged-Ladánybene

Szombat 9:30-re beszéltük meg a randit Domaszék határába. Ahhoz, hogy időbe odaérjek egy ici-picit kapkodnom kellett, ennek következtébe a szerszámkészletből kimaradt a pumpa. Szerencsére nem is lett rá szükség, bár az is tény, hogy épp emiatt az erdőzéseket kihagytuk.

Kiskunhalasig nagyon jó tempóban haladtunk SDI többször megállapította, hogy az EXC400-at össze sem lehet hasonlítani az TT-R600-zal. Olyan kezes és kezelhető az új moci, hogy már-már gyorsabb haladásra akart ösztökélni... Persze én nem voltam vevő semmilyen esztelenségre.

Halas határában az előttünk tornyosuló sötét felhők meggyőztek arról, hogy jobban járunk, ha belebujunk az eső gúnyába... Alig sikerült magunkra öltenünk, már is nyakunkon volt a zuhé. Persze ez egy percig sem hátráltatott abba, hogy zavartalanul folytassuk az utunkat.

Szerencsére reggel nem találtam az endurós szemüvegemet, így kénytelen voltam egy újat venni. S mivel nem kaptam dupla rétegűt - amit a nagy páratartalom miatt fontosnak tartottam - így kénytelne voltam valami szimpla, de drágát venni. Abba bíztam, hogy az ára a minőséget és nem csak a haszonszerzést fogja tükrözni... Nem kellett benne csalódnom: az új Progrip 3450 Carbon cross szemüveg tette a dolgát, fényre sötétedett és egyáltalán nem párásodott. Sőt, még az eső cseppek sem tudtak rajta fogás találni, nagyon jó volt az öntisztulása... Na, ennyit a reklámról...

Egy-két helyen szügyig érű vízben kellett haladnunk. Szerencsére megbeszültük Istivel, hogy nem fogunk nagy gázzal áttépni a vízeken - mert azért elsődleges szempont lenne a szárazon maradás... Persze ahogy áztunk SDI egyre inkább átértékelte ezt a tézis, gondolom a csízmájában lévő víz mennyiségének függvényében. Így aztán megesett, hogy a kikerülhetetlen tócsa előtt hatalmasat fékezve (a kiégett hátsó ízzóm miatt) ezt későn érézkelő társam pár centire tőlem száguldott bele a vízbe... Bár az is lehet, hogy csak engem akart beborítani... De persze ez egyszer sem sikerült neki, mert én tényleg vigyáztam a szárazságra - igy estére csak ici-picit állt a víz az amúgy nagyon beázó 661-es csízmámba.

Ahol nem a belvízzel, ott a sárral... és ahol se belvíz, se sár nem volt, ott a helyi gazdálkodók által mélyszántással feldurt úttal kellett megküzdeni... Emlékszem, hogy volt egy 50-100m-es szakasz, ahol a frissen beművelt föld szélén akartunk elmenni és még üvöltő harmadikkal is csak 2-3km/h-s haladást tudtam kipréselni a drz-ből.

Halas után két veszett ebnek köszönhetően kénytelenek voltunk pánik menekülés közben letérni az ismert útról. Egy kicsit bóklásztunk, majd Imrehegyen kötöttünk ki, ahonnan toronyiránt próbáltuk Tázlárt megközelíteni... Végül egy pár igen érdekes csatornaátkelést követően Soltvadkerten kötöttünk ki. Innen újra sinen voltunk. Néhol nagyon élvezeteset erdei útakon, ösvényeken döngettünk. Jókat kanyarogtunk, döntögettünk... De úgy általában elmondható, hogy visszafogottan és biztonságosan haladtunk. Az unalmasabb részeken a váratlanul felbukkanú, a teljes útat elzáró pocsoják hoztak izgalmat. A végére már teljesen rutinosan döntöttük a motort a tócsa partjára és hatalmas nyolcasokat leírva, már-már sebesség változtatása nélkül kerülgettük őket (azért a partján, mert máshol nem maradt hely), végül szinte egyikbe sem kellett belemenni.

Megérkeztünk Ladánybenére. Kicsit elbeszélgettünk a szüleimmel, kicsit kifujtuk magunkat, de maximum félórás pihenőt engedélyeztem csak, mert nagyon elszaladt az idő és Szeged még iden messze van... Idefelé a hosszabbik kb. 220km-es úton jöttünk... A visszaútra a rövidebb, kb. 150 km-es, a kerékpárral rendszeresen lejárt nyomvonalat követtük. Indulásnál megegyeztünk, hogy csak Ópusztaszerig megyünk terepen (jó esetben), aztán a Tisza átázott töltését inkább aszfalton kerüljük...

A visszafelé út nagyrésze nagyon elhanyagolt mezőgazdasági földek mellett vitt. Néhol a rongyá ázott fekete föld, néhol az agyagosan feltötött nyom akasztott meg minket. De összeségében el lehet mondani, hogy meglepően jól haladtunk... Sajnos nem sok időm folt a tökröt nézni, így nem tudom, hogy SDI hogyan boldogult, de én elég sokat küzdöttem a rendszeresne kitörö első, hátsó, minkettő kerekekkel... Néhol 10 m-eket haladtam úgy, hogy az egyik kerék az egyik, a másik egy másik keréknyomhoz ragaszkodott...

Végül esés nélkül megúsztuk az egészet.

Gátérnél még megmártottuk a motorokat egy traktornyomba, nyakba vett lábakkal mentettük a csizmát. Többször megállapítottam, hogy nem vagyunk épek: ezen a nyomvonalon mentünk nem régiben, hasonló időjárási körülmények között kerékpárral... sőt, akkor a belvizek még kiterjedtebbek voltak.

Végül csak kiértünk az ópusztaszeri útra, ahol gyorsan megcsináltam az első lámpámat és irány Szeged. Sándorfalva után elveszítettem Istit, aki egy sms-ben jelezte, hogy Szatymaz felé neki rövidebb...

Hát kb. ennyi.

{flv}stories/enduro/2010-09-11/sdi-taki{/flv}

{flv}stories/enduro/2010-09-11/Video002{/flv}

Danyila szerint: Zergetúra a NAGY BIHARON

Zergetúra a NAGY BIHARON 2010.08.28-29.

Ezt a túrát most nem én szerveztem. Örökös társam és barátom Józsi keze van a dologban. A kiírásban az alábbi fontosabb tudnivalókat közölték:
2 napos, 90 %-ban tereptúra. Étkezés hozott vagy „fellelt” forrásból. Tisztálkodási lehetőség nincs. Lehetett sejteni, hogy a túra lakott területet nem nagyon fog érinteni.

A „fellelt” szónak később sorsdöntő szerepe lesz. Sok értékes dolgot lehet találni Romániában, egy patakmederben.
Ugyan is, ha mi ketten elindulunk, ott kalandban nem szokott hiány lenni. Most sem volt.

A kiírásban két géposztálynak ajánlották az utat. „Könnyű lovasságnak és a „nehéz tüzérségnek”. A könnyűeket Taki kolléga (DRZ-400), míg a nehezeket Józsi (XL-650) vezette.

A nagylaki határátkelő helyen gyülekezett a társaság. A könnyű lovasság kötelékében főleg könnyű krosz motorokat láttam. Volt abban minden féle. Suzuki, Honda, Yamaha, KTM – ahány annyi köbcenti, de nem több mint 400 egyik sem.
A Transalpot jó indulattal sem lehet a könnyűlovassághoz sorolni a maga 650 köbcentijével és 200 kg feletti menetkész tömegével. Ezért ennek a társaságnak külön, un. „könnyített” útvonal volt kijelölve.
A mi csapatunk öttagú volt. Józsi a vezetőnk, András és én Transzalpokkal, míg Attila és Dénes 660-as Tenerével. Dénes sajnos nem jött végig, dolga volt, ő első nap délután hazaindult.

A túra jól előkészítettnek látszott, mert mindkét vezetőnek „előre lejárt” útvonal volt a Garminba betáplálva. Csak hogy a terepen ezek a dolgok nem egészen így működnek.

Lassan 4 éve van meg a motorom és a lájtos erdei murvás utaknál keményebb helyekre eddig nem merészkedtem. Épp itt volt az ideje, hogy kipróbáljam a motorom és megkeressem saját határaimat nehezebb körülmények közt is.
Igazából nem tudtam mire jelentkezetem. Ez csak később derült ki. De ne szaladjunk ennyire előre, lássuk szépen sorba mi is történt ezen a két napon.

Bemelegítésképp a Világosi Várhoz mentünk fel (Siria). Ez a kb. 5 km-es terepszakasz nem volt igazán nehéz. Azt lehet mondani könnyen feljutottam.
A vár után egy pár km erdei motorozás következett, majd a csapat ketté vált. Kb. 30 km után jutottunk el Nadasig. 

Itt már voltak bajok. Nekem szokásom a túrák megörökítése, a menet közbeni egykezes filmezés, csak hogy most olyan helyeken mentünk, ahol szükség volt mindkét kézre. A harmadik esés és motor felállítás után nem volt kedvem a fényképezőgépet elővenni. Nem csak én estem, esett ott a többi is. Bár az esés szó kicsit erős. Ezek inkább amolyan borulások voltak. Még szerencse, hogy a bukócsövem tette e dolgát és sérülés nélkül megúszta a gép a megpróbáltatásokat.
Nadas és Taut közt van egy víztározó, itt megálltunk pihenni. A porlepte dzsekim jól szemlélteti, merre és milyen utakon járhattunk.
Erről a szakaszról Andrásnak volt video anyaga. A sisakjára szerelt kamerával vette az utat, de a kamera sajnos hamar lemerült és a legnehezebb szakasz ahol végül is teljes egyetértésben feladtuk és visszafordultunk, már senkinek sincs meg.

Ez a rész Józsi szerint egy út volt, amit az eső utáni áradás vitt el, de szerintem nem mondott igazat, ez egy kiszáradt patakmeder volt. Tele dinnye nagyságú görgeteg kövekkel és  egyéb hordalékkal, ami a megfordulás helyétől már erősen emelkedni is kezdett. Érdekessége a helynek, hogy az utolsó 50 métert már egymás segítségével tettük meg. Egyedül már nem lehetett haladni. Megfordulni sem volt egyszerű.
Pár fotó azért készült, illetve vágtam ki kockákat az amúgy full HD-s filmből.

Mikor feladtuk – ez valahol Taut és Sebis közt volt - nagy nehezen kitaláltunk egy országútra nem messze Sibis alatt. Innen eljutottunk a 20 km-re levő Mennyházára (Moneasa). Itt már sötét volt. Nekünk pedig a NAGY BIHAR tetején kellett volna már lennünk Józsi garminos itinerje szerint.
Ott lett volna a találkozó a könnyű lovassággal, 1800 méter magasan.
Taki és a könnyű lovasság elvileg ott várt minket.

Mennyháza után teljesen ránk sötétedett. Még soha nem mentem erdei murvás úton, tök sötétben, lámpafényben, tejfehér, az útról felvert kőporban. Én a második helyen motoroztam és másból sem állt a dolgom, mint azt figyelni, olyan sebességgel haladni, hogy mögöttem a kettő – előttem egy lámpa fénye mindig látszódjon az éjszakában.

Kiérve az E79-es útra már nem volt gond. Nagyon jó minőségű aszfalt következett. Itt szétszakadt a csapat. Józsi nagyon előre ment és egy idő után a András és Attila egyre jobban elmaradoztak, míg végül teljesen eltűntek. Egy darabig így haladtunk, ami azért nem tűnt fel számomra, mert ez a szakasz nagyon jó minőségű szerpentines aszfalt. Itt mindenki a saját tempóját vette fel. Utólag átgondolva ez elég nagy hiba volt, mert mi van, ha valaki kicsúszik? A többiek elmennek mellette végleg úgy, hogy fogalmunk sincs hol érte baj.

Végül aztán csak megérkeztünk Ariesnibe éjjel fél 11 körül, a Mama Uta Motel-Campingbe, ami a nagy bihari feljáró után pár km-re jobbra található.
Az út nappal felfelé kényelmes tempóban közel 30 perc. A sötétben viszont már nem vágtunk neki útnak. Inkább a hegy lábánál levő motel-campingben töltöttük az éjszakát.
 
Itt tudtunk, illetve itt volt idő először telefonálni. Mint kiderült a könnyű lovasság jól teljesített. Ők a csak szöcskével járható másik, számunkra nehezeknek járhatatlan ösvényen közelítették meg a csúcsot. Ahova egyedül csak Taki kolléga jutott fel. A többiek lentebb maradtak és ott sátoroztak. (Taki kolléga egyébként jól ráfázott szó szerint, mert olyan szél volt fent éjjel, hogy a sátrát a motorjához is ki kellett kötni, hogy azt el ne vigye róla. Alig aludt valamit és fázott, mint a vadászkutya)
Sátorverés és vacsora után nehezen, de sikerült elaludni. Éjjel kaptunk egy kisebb esőt. Ami jelentéktelennek mondható, mert a másnapi zergetúra útminőségét egyáltalán nem befolyásolta – mondhatni a port sem verte el. Józsi azt mondta lefekvés előtt, hogy hatkor kelünk, mert le vagyunk maradva. A második napi etapban még át kell érni a Pádisra. Hat óra……? – hát persze. 
Nyolckor keltünk fel és mire felcihelődtünk, először Taki érkezett le a hegyről, majd fél óra múlva a kísérete is. Pont akkor jöttek amikorra mi már indulásra készek voltunk. A könnyűlovasság úgy döntött, hogy nem mennek fel a NAGY BIHAR csúcsra. Ezért ők lent maradtak. Taki és Józsi viszont felvezette a nehéz csapatot.
Először nem akartam még hallani sem arról, hogy megmásszak motorral egy közel 2 ezer méteres hegyet, amiről Józsi annyit mondott előzetesen, hogy elég sziklás az út.
Na de ha már itt vagyok – gyerünk! Csak nem fogok szégyenbe maradni!
Taki és mind a négy nehéztüzér közel 25 perces közepesen nehéz úton feljutott az 1848 m-es NAGY BIHAR csúcsra, ami részlegesen felhőben volt. Nem bántam meg, ezt a helyet meg kell mászni egy endúrósnak! Gyönyörű a körpanoráma.

Nem induláskor, ha nem mikor mindenki felért a csúcsra, akkor kezdődött a kaland harmadik szakasza:

Olajszűrő lyukadás és teljes olajvesztés 1848 méteren, NAGY BIHAR csúcson.

András kolléga motorján (Transalp) volt egy nem elég alapossággal átgondolt, házilag gyártott alsó alu kartel védő. Az alulemez és a szűrő közé került egy kő, (valahogy felverődött, bontáskor megtaláltuk) aztán erre érkezhetett egy felütés, ami belenyomta az olajszűrőbe a követ.
Épp felértünk a felhőben levő csúcsra, amikor látjuk, hogy a motorja csíkot húz és megállás után tócsát növeszt. Motor állj, megfordul. Üresben, kikapcsolt motorral meglöktük. Így gurult le András oda ahonnan jött, a 75-ös út széléhez a patakhídhoz. Mi még csináltunk egy pár fotót, majd lejjebb is meg-megálltunk pár kocka ereéig. Ekkor már tudtuk, hogy a nehéz tüzérségnek aznap délután nem fog unatkozni, de motorozni se. Menetkész állapotba kell hozni a sérült, olaj nélküli paripát.

A hídnál könnyű lovasságnak jó utat kívántunk. Természetesen elindultak a Pádis felé – hiszen a probléma megoldására négyen elegendőek voltunk. Legalább az ő tervük teljesüljön.

Legelőször is Józsi elindult, hogy a legközelebbi benzinkúton próbáljon olajat és szűrőt szerezni. Ekkor még nem szedtük szét, de erősen hittük, hogy meg tudjuk csinálni. Józsinak nagy alkatrész ismerete van, mert ez a szakmája. Tudtuk, hogy a kis Suzuki Svift és a Matiz szűrőjének azonos a gumigyűrű átmérője és a belső menete. Eredeti Honda Transalp szűrőre eleve nem is számítottunk. Abban bíztunk, hogy legrosszabb esetben csak olajat fog kapni – bár én némileg reménykedtem, hogy szűrő is lesz. Hát nem volt egyik sem eleinte. Vasárnap van és a hegyek közt vagyunk, városoktól nagyon távol. Errefelé sem 4 ütemű olajat se szűrőt nem lehet kapni még hétköznap sem. A legközelebbi sanszos benzinkút is legalább 40 km-re van.

Mennyháza előtt Józsi még a campingbe is visszament, ahol kvad bérbeadó is üzemelt műhellyel és legalább négy járművel. Nála sem volt sem szűrő, sem olaj. Még használt sem.
Józsi délelőtt ment el és délután fél három óra felé telefonált először, hogy olaj az már van, de szűrő sehol. Az egyik kúton volt összesen 3 liter, azt mind megvette. 2,6 liter kell a blokkba.

Attila, András és én közben lebontottuk a kartel védőt a láncvédőt, hogy hozzáférjünk a szűrőhöz. Nehezen jött le. Tettünk a motor alá egy konzervdobozt a maradék olajnak. De ez nem volt több egy decinél. Nem jó kilátások. Amikor kézben volt a sérült szűrő, akkor keseredtünk el igazán. Hogy fogjuk ez megjavítani? Ráadásul a gyűrődés és a lyuk a szűrő végén volt, ahol már kezd ívesedni. Attila azt javasolta tegyünk rá konzervdobozt. Próbálgattuk a készletben levő dobozokat, de mindegyik nagy volt. Aztán végül a földön megláttam egy szétlapított sörös dobozt. Lementem a patakmederbe és ott kevés keresgélés után találtam („felleltem”) egy ürest, ami még ép volt. Kettévágtam bicskával és láss csodát – húzósan és cuppanósan rá tudtuk tolni a szűrőre. Ezzel 100%-ban elfedve a sérülést.
Nézegettem - nézegettem, de nem tetszett. Nagyon vékony ez a folt. Nem fogja bírni a 3 baros nyomást. Ezért ugyan ott „felleltem” még egyet és azt is ráhúztuk, na ez már nehezebben ment fel. Alatta maradt a levegő és mint valami jól megkent légrugó, úgy viselkedett. De aztán addig - addig ütögettük, nyomkodtuk, hogy felment a helyére. Biztonság kedvéért még patex ragasztó szalaggal is körbetekertük – ami később ráégett. Olya jól sikerült a foltozás, hogy biztos voltam benne, nem fog szivárogni. Összeraktuk. A burkolatokat nem raktuk fel, hogy lássuk rendesen a szűrőt és környezetét később is. Így vártuk Józsit.
Mikor megérkezett beleöntöttünk 2,5 litert. Óvatosan beindítottuk. Mindenki a motor alján a szűrőt figyelte. Egy csepp sem szivárgott. Húztam pár kövéret, akkor sem folyt. Teljes siker. 4 óra után indultunk, de 5 km után megálltunk megnézni mi a helyzet.

Ahogy felmelegedett és az olaj elvékonyodott, elkezdett csepegni. Újabb 10 km után már erősen csepegett, de csak fordulaton. Alapjáraton nem, vagy csak alig. Ekkor újból megálltunk és a palástot körbedrótoztuk három helyen. Összesen 260 km-t kellett megtenni Makóig. Ott Józsi garázsában már volt új szűrő és olaj is.
Arad előtt jó 30 km-re öntöttük bele a maradék fél liter. Aradon még megnéztük. Aztán már nem. Tudtuk, hogy ki fogja bírni. Mikor Makóra értünk, a nívó alsó határán állt a szint. Sikerült hazahozni a gépet. 260 km alatt 9 dl-t vesztettünk – ami a körülményeket nézve szinte semmi. Az olaj nagy része a hátsó gumira és a felnire szóródott. Még szerencse, hogy a féktárcsa a másik oldalon volt. 
Nekem innen még volt kb. 60 km-em hazáig. 11 órakor csuktam rá a garázsajtót a motoromra. Megnéztem a GPST, ami regisztrálta a hazafelé vezető utat. Megállásokkal, drótozással szint feltöltésekkel és szint ellenőrzésekkel együtt a 260 km-t 7 óra alatt tettük meg. A 40km/ó átlagot sem értük el.

Tanulság!

Tanulság az mindig van.
Na nem az, hogy legközelebb a gumibelsők, foltozókészlet és feszítővasak, pumpa, láncdarab, patentszem, láncbontó prés, tűszelep, izzók, biztosítékok, vontatókötél, kötöző drót, kuplung bowden, alap szerszámkészlet mellé még vigyünk olajszűrőt is, ha nem az, hogy nem árthat pár sör az úton – pláne ha zergetúrára megyünk. 

Erről az útról nem fogok csinálni film összefoglalót. Mert annyi képanyag nincs.
Viszont elérhető egy 25 perces film a teljes Biharra vezető útról, András sisakkamerája jóvoltából. Valamint az a részlet, amikor a csúcson észrevesszük a szűrősérülést.
A 25 perces film nekem meg van full HD-ban is 2,5 giga méretben DVD-n.
Már sokszor megnéztem nagy felbontásban és egyértelműen megállapítható, hogy András szűrőjének sérüléséhez a viszonylagos nagy átlagsebessége is hozzájárult, a hibás konstrukciójú házi kartel védőn túl. Ilyen úton, ahol ennyi szikla áll ki a földből és ennyire változatos, nem szabad gyorsan menni, mert a sietségnek soha nincs jó vége.

http://danyila.selfip.org/Bihar2010/video/mov01615.avi   (56mega)
http://danyila.selfip.org/Bihar2010/video/road_to_bihar.avi (193mega)

2010. szeptember 2.
Ladányi Lajos