A családi háznak, ahol felnőttem nincs kerítése. Pontosabban sokáig nem volt, és most is talán csak egy fél van. Hogy ez miért van? Fogalmam sincs, nem is igazán tudom ezt megmagyarázni. Édesapámék a maguk két kezével építették az egész házat, és arra tudok gondolni, hogy a végére már megutálta az összes ház körüli munkát, és így pedig már nem volt kedve egy olyan dologba belekezdeni, ami nem feltétlenül szükséges, tehát akár egy életet is le lehet nélküle élni. Ilyennek tartotta például a kerítést, aminek a hiánya nem mellesleg remek ürügyül is szolgált arra, hogy még csak kutyánk se lehessen. Furcsa ez az egész dolog, hiszen apám úgy házasodott össze anyámmal, hogy megbeszélték, hogy nem akarnak gyereket, egy ideig csak inkább kutyát tartanának. Ehhez képest jöttem én, alig egy év múlva. Remélem apám közben tudomást szerzett arról, hogy ilyen cselekmények eredménye képpen nem kutyára, hanem gyerekre lehet szert tenni.

Ahogy nőttem, nődögéltem, egyre inkább hiányzott egy kutya az életemből. Addig-addig rágtam az ősök fülét, amíg csak rávettem őket, hogy épüljön meg az a fránya kerítés, ha már a tervrajza 10 évvel azelőtt elkészült. Megegyeztünk apámmal, hogy az alapanyagokat meg minden anyagi dolgot ő áll, ha megszervezem a munkásbrigádot a drágalátos barátaimból. Így is történt, apám és a fiú barátaim közös erővel kiásták az alapot, majd a kerítés tégla részét megépítették mindösszesen egy fél hétvége alatt. Ekkor történt, hogy az egyik jó barátom betévedt a házunk pincéjébe, ami egyébként apám hobbi műhelyéül is szolgált. És hogy miért hobbi műhelynek hívom? Mert semmi köze az autószereléshez, mégis egy bizonyos idő óta csak az az egyetlen házi munka, amit hajlandó megcsinálni, még úgy is, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem ért hozzá. Ez a kedves barátom is így volt ezzel, ő is inkább a számítógépek világában mozog otthonosan, de egy polihisztornak érzi magát, és mivel ő nem ismeri az édesapját, kapva kapott az alkalmon, hogy talán majd az enyém bevezeti az autószerelés rejtelmeibe. Hatalmasabbat nem is tévedhetett volna, ám öcsémmel együtt azóta majdnem minden szerelés alkalmával jelen vannak és tanulnak az öregtől.

A barátomat az a sok Castrol olajos doboz és szerszám győzte meg arról, hogy itt bizony minőségi munka folyik. Édesapám először is azt tanította meg nekik, hogy bármilyen kocsi is sodorjon az élet az útjukba, minden esetben a Castrol olajok közül válasszák ki az ahhoz legmegfelelőbb kenőanyagot. Aztán pedig egy kisokos segítségével a fejükbe is verte, hogy melyik járműhez melyik Castrol olaj dukál. Szerintem ezt a srácok már kívülről fújják, jó néhány hivatásos autószerelővel ellentétben.

Egyébként a Castrol olajok gyártója valószínűleg nem keveset profitál apám „magániskolájából”, mert azóta mind a két kissrác felcseperedett, vettek saját autót, sőt vállalnak ismerősök autói közül is egy-két könnyebb esetet fusi meló gyanánt, és mindegyikhez csak ezt a márkát hajlandóak használni. Apám igazán büszke lehet rájuk, talán erre mondanák azt a laikusok, hogy ilyen, amikor a tanítvány túlnövi a mestert.

És hogy mi lett a kerítéssel? Az alap rendületlenül áll már évek óta, de az érdemi rész, a rács és a kapuk valószínűleg már soha nem fognak elkészülni. Talán megint a nyári hőség szegte a kedvüket a kézműves foglalkozásoktól, de persze az is lehet, hogy a rengeteg szerelési munka miatt nem érnek rá ilyesmivel foglalkozni. Sebaj, már letettem arról, hogy nekem valaha is kutyám lesz.